Vissza
A legtöbben csak átsétálnak az erdőszélen, vagy autóval suhannak el a mezők mellett, és észre sem veszik, hogy pár száz méterre tőlük rókák, őzek, szarvasok vagy borzok élnek. A pilisvörösvári vadfotós, Steckl Tamás viszont pontosan tudja, mikor bújnak elő az állatok, hol szeretnek mozogni, és hogyan lehet úgy közel kerülni hozzájuk, hogy közben ne zavarja meg őket. Esténként gyakran álcaruhában ül a mező szélén, türelmesen várva a tökéletes pillanatot.
Hogyan lett az asztalos vállalkozóból vadfotós?
Mindig szerettem fotózni, már 15 évesen kölcsönkapott gépekkel fényképeztem mindent, ami elém került. Aztán amikor asztalosként vállalkozó lettem, ez egy ideig háttérbe szorult. Később vettem meg az első komolyabb fényképezőgépemet, beiratkoztam egy fotós tanfolyamra, de addigra már rengeteget tanultam az interneten. Sokáig kerestem, mi az a téma, ami igazán lekötne. Tájfotókat is készítettem, de egy idő után unalmasnak éreztem.
A fordulópont 2021-ben jött. Egyik hajnalban a pilisvörösvári napfelkeltét fotóztam, amikor a mezőn megláttam tizenegy őzet. Gyorsan lefényképeztem őket, bár az akkori felszerelésem erre még teljesen alkalmatlan volt. Másfél hónapon keresztül minden reggel visszamentem ugyanoda. A tizenegy őzet soha többé nem láttam együtt, de három-négy mindig előjött. Onnantól kezdve nem volt megállás, elkezdtem fejleszteni a felszerelésemet: erősebb gépet, nagyobb objektívet vettem, álcaruhát és álcahálót használtam. Azt mondtam magamnak, adok fél évet ennek az egésznek, és ha akkor is ennyire érdekel majd, folytatom. Azóta beszippantott a vadfotózás világa.
Mi fogott meg ennyire benne?
Talán az, hogy ez az egyik legnehezebb fotós műfaj. Egy embert meg lehet kérni, hogy forduljon oldalra, vagy nézzen a kamerába. Egy vadállatnál ilyen nincs. Nem szabad, hogy észrevegyen, vagy megérezze, hogy ott vagyok. Ha sikerül húsz percig figyelni egy szarvast úgy, hogy fogalma sincs a jelenlétemről, az fantasztikus érzés.
Hogyan telik egy vadfotós estéje?
Ismerem az állatok szokásait. Tudom, hol járnak ki legelni, mikor mozognak, mikor érdemes kimenni. Általában elég fél órával korábban kiérni, elbújni és várni. A legtöbb állat este jön elő. Nyáron akár fél kilenc körül, tavasszal és ősszel inkább hét és nyolc között. Nappal sok az ember, túrázók, futók, kutyások járnak az erdőben, olyankor az állatok rejtve maradnak.
A kedvenceim egyértelműen a rókák, főleg a kölykök. Olyanok, mint a kiskutyák: játékosak, folyton mozognak, verekednek, kíváncsiak. Volt, hogy tíz méterről fotóztam őket, és egyáltalán nem foglalkoztak velem. Máskor viszont elég egy apró mozdulat, és már el is tűnnek.
Nem veszélyes ennyire közel menni?
Nem. Inkább az a nehéz, hogy ne vegyenek észre. Vannak rókák, amelyek megszokták az embereket, például a lovarda környékén, ott simán odajönnek. Mások viszont nagyon félénkek, és azonnal elbújnak.
A képeidből látszik, hogy pontosan ismered az állatok világát. Mennyire fontos számodra a védelmük?
Nagyon fontos. Soha nem jelölöm meg pontosan, hol készültek a fotók. Egyrészt az állatok miatt, másrészt azért, mert nem szeretném, hogy turistalátványosság legyen egy rókalyukból vagy egy őzjárásból. A kisrókák például védtelenek, nem tudnak csak úgy elszaladni, ha emberek jelennek meg körülöttük. Éppen ezért a képeket sem töltöm fel azonnal. Van, hogy szeptemberben készül egy fotó, de csak januárban teszem közzé. Addigra az állatok már továbbállnak, és biztosabbnak érzem, hogy nem lesz bajuk.
Mit ad neked ez az életforma, és mennyire vált a mindennapjaid részévé?
Teljesen. Ha akarok, akár mindennap ki tudnék jönni. Többnyire esténként jövök két-három órára, de ez pont elég ahhoz, hogy kiszakadjak a város zajából. Itt csend van, nyugalom, és közben azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. A család is támogat ebben, este kijövök, fél kilencre már otthon is vagyok. A fotózás után persze még rengeteg munka van a képekkel, azokat utólag szerkeszteni kell, de ezt általában esténként, apránként csinálom. Minden év végén összeállítok egy albumot is az adott év legjobb képeiből. Kinyomtatom őket, sorrendbe rakom, így őrzöm meg az emlékeket. Nekem ez sokkal többet jelent, mint ha csak egy merevlemezen lennének elmentve.
A vadfotózás sok türelmet igényel. Milyen eszközökkel és módszerekkel dolgozol?
A türelem a legfontosabb. Van, hogy órákig csak csendben ülök és figyelek. Sokan kérdezik, nem unalmas-e, de számomra pont ez benne a jó. Olyan, mint másnak a horgászat.
Vadkamerákat is használok, főleg év elején, amikor a kisrókákat keresem. Kiteszem őket néhány napra, és megnézem, melyik kotorék lakott, van-e ott róka vagy borz, esetleg kölykök. Nem tudok egyszerre több helyen ülni egész nap, így ezek sokat segítenek.
Van egyébként olyan állat, amit még mindig nem sikerült rendesen lefotóznom: a borz. Öt év alatt sem jött össze igazán jó kép róla. Mire kijön, már sötét van, amikor pedig visszamegy, még nem kelt fel a nap. Vadkamerás felvételeim vannak róla, de igazi fotóm még nincs.
Nemcsak a Pilisben fotózol, hanem külföldre is jársz. Milyen élmények értek ott?
Évente egyszer általában Németországba megyünk egy fotós társasággal. Medvéket és farkasokat fotózunk egy nemzeti parkban. Ott is hosszú órákat kell várni, mire egyáltalán meglátjuk őket. A legközelebb talán húsz méterre volt tőlünk egy medve.
Veszélyes helyzet szerencsére nem volt, inkább vicces történetek. Egyszer az egyik társunk beleejtette a telefonját a farkasok kifutójába. Éjszaka próbáltuk mindenféle botokkal és konyhai eszközökkel kiszedni, de nem sikerült. Másnap a gondozók találták meg több száz méterrel arrébb, farkasfognyomokkal a kijelzőjén.
Van kedvenc fotód?
Igen, az első kisrókás sorozatból. Egy kisróka egy szalmabálán ült, mintha direkt pózolt volna nekem. Az a kép rajta volt az éves albumom borítóján is.
Mik a további tervek?
Két nagy álmom van. Az egyik egy saját fotókiállítás itt, Pilisvörösváron – ez már szervezés alatt áll. A másik pedig egy afrikai szafari. Egyszer szeretnék ott is vadállatokat fotózni.
Megváltoztatott téged ez a hobbi?
Igen, abszolút. Sokkal boldogabb vagyok, mint előtte. A természet teljesen kikapcsol, feltölt. Emellett az állatokhoz fűződő viszonyomat is megváltoztatta. Nyáron például, amikor nagy a szárazság, kannákban hordom ki a vizet az erdőbe az állatoknak. Egyszerűen fontos lett számomra, hogy segítsek nekik, amiben tudok.
Volt olyan állat, amely különösen közel került hozzád?
Több is. A fotózás elején például kora hajnalban mentem ki szarvasokat fotózni, amikor az odavezető úton megláttam egy őzet. Fotózás közben vettem észre, hogy biceg, az egyik első lába hiányzik. Valószínűleg korábban beakadhatott valamibe, és addig rángatta magát, míg leszakadt a lába. Mégis életben maradt, és ugyanúgy mozgott az erdőben. Számomra hihetetlen nagy hős volt az a kis őz.
A másik emlékezetes történet egy sérült rókához kapcsolódik. Tavalyelőtt fotóztam egy rókát, amely valószínűleg összeverekedhetett egy másik állattal. A róla készült képek eljutottak a Rókales Alapítványhoz, az állatorvosuk pedig gyógyszert írt fel neki. Két héten keresztül hordtam ki neki az ételbe keverve a gyógyszert. Körülbelül nyolc hónappal később újra szembejött velem az erdőben. Nagyon boldog voltam, hogy életben maradt. Az ilyen találkozások miatt is érzem azt, hogy ez sokkal több lett egyszerű hobbinál. Az ilyen állatok számomra az élni akarás elképesztő erejét mutatják. Sérülten, nehezített körülmények között is továbbmennek, alkalmazkodnak és túlélnek.
Mit szeretnél, mit lássanak az emberek a képeidben?
Azt, hogy milyen elképesztő világ van körülöttünk. Sokszor száz méterre élnek tőlünk ezek az állatok, mégsem találkozunk velük. Én csak megpróbálom közelebb hozni őket az emberekhez.
Ducza Kata
