Kultuszminiszter

Egy miniszter a “tévesztett úton”

Pilisvörösvár Díszpolgára (1938)

Romsics Ignác történész tanulmánya Hóman Bálintról. I. rész

Hóman Bálint egykori kultuszminisztert 1946-ban életfogytig tartó fegyházra ítélték. Büntetésének letöltését a pesti Gyűjtőfogházban kezdte meg, majd 1949-től a váci fegyházban folytatta. A megpróbáltatásokat szervezete nehezen viselte. A jól megtermett férfi rövid idő alatt 60 kilóra fogyott. A Magyar Életrajzi Lexikon szerint 1953-ban, Bölöny József szerint 1951. június 2-án hunyt el. (Az utóbbi a valószínűbb.) Sírjának feltalálásával és újratemetésével Hóman Bálint megkapja azt a végtisztességet, amelyhez minden embernek joga van. Hogy politikai rehabilitálására sort lehet-e és kell-e keríteni, az még nyitott kérdés.

Hóman Bálint 1885. december 29-én született Budapesten egy német eredetű, de már a század első felére elmagyarosodott középosztálybeli családból. Atyja, Hóman Ottó klasszika-filológus volt, aki egyetemi tanári állását 1885-ben a Budapest környéki tankerület főigazgatói posztjára, majd 1897-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium középiskolákkal foglalkozó ügyosztályának a vezetésére cserélte el.

Konzervatív értékrend

Az ifjú Bálint, aki nemcsak jól tanult, hanem kellemes társasági ember is volt, apja nyomdokaiba lépett. A budapesti Tudományegyetemen történeti stúdiumokat végzett. Bölcsészdoktori oklevelet 23 évesen Magyar városok az Árpádok korában című munkájával kapott.

Kiváló tanulmányi eredményei, elhivatottsága és a család társadalmi kapcsolatai révén zökkenőmentes pályakezdés és gyors előmenetel várt rá. Az Egyetemi Könyvtárban kezdett dolgozni, s már 1915-ben igazgatóvá nevezték ki. A következő évben, tehát 31 évesen a pesti egyetem magántanára lett. Ugyanebben az esztendőben jelent meg Magyar pénztörténet 1000-1325 című könyve, amely ma is a magyar numizmatika egyik alapmunkája.

Pályájának felfelé ívelését az első világháborút követő forradalmi és ellenforradalmi időszak sem akasztotta meg. A politikától távolságot tartó szaktudósi attitűd inkább előny, semmint hátrány volt a szakszerűségre oly sokat adó kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno szemében. Hómant 1922-ben az Országos Széchényi Könyvtár igazgatójává, 1923-ban pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki. A gyors előrehaladásban, persze más tényezők is segítették; a széles körű társadalmi kapcsolatok mellett nyilván az is sokat számított, hogy Hóman alapvetően ugyanannak a konzervatív értékrendnek, nemzeti elkötelezettségnek és történelmi elhivatottság-tudatnak a szellemében végezte tudománypolitikai feladatait, amelyben ugyancsak német származású minisztere vezette tárcáját. A kettejük konzervativizmusa közötti különbségek – a Klebelsberg felfogására jellemző liberális vonások például Hóman politikai krédójából teljesen hiányoztak – ekkor még nem mutatkoztak meg élesen.

A főigazgatói szék elfoglalásakor mondott beszédében Hóman azt hangsúlyozta, hogy “a Magyar Nemzeti Múzeum elsődlegesen nemzeti jellegű, tudományos intézmény”. Minden más ez után következik, így a múzeum népművelő és oktatói hivatása is. Vagyis mindenekelőtt tudományos műhelynek tekintette.

Az 1920-as években egymás után jelentette meg műveit a magyar középkorról. Maradandót elsősorban továbbra is pénz-, tágabban gazdaságtörténeti munkáival – például Károly Róbert gazdaságpolitikájáról írott értekezésével – alkotott. A hun-magyar rokonságról szóló tézisét viszont, mely szerint Álmos, Árpád és utódaik Attila egyenes ági leszármazottai lettek volna, nem osztja a mai történettudomány. Kutatómunkájával egyidejűleg Hóman oktatott is: az 1921-ben Pázmány Péterről elnevezett pesti egyetemen tanított középkori magyar történelmet. Beosztása 1922-től helyettes, 1925-től pedig nyilvános rendes tanár volt.

Magyar Történet

Az 1920-as évek végétől Hóman Bálint – Szekfű Gyulával együtt – a magyar történettudomány egyik vezető személyisége lett. 1928 és 1934 között írták meg a magyar történelem máig legteljesebb szintézisét, a Magyar Történetet. 1931-ben Hóman szerkesztésében jelent meg A magyar történetírás új útjai című kötet, amelyben a humán tudományok legjelesebb képviselői, Eckhart Ferenc, Gerevich Tibor, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula stb. fejtették ki véleményüket szűkebb szakmájuk metodológiai kérdéseiről. Nem késett a hivatalos elismerés sem: 1929-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, majd 1930-ban megkapta a Corvin-koszorút, a kor második legrangosabb kulturális kitüntetését.

A magyar történetírás új útjai elé írt átfogó, még ma is jó eligazítást nyújtó, historiográfiai jellegű bevezető tanulmányában Hóman a szellemtörténet hívének vallotta magát. Úgy vélte, hogy a “túlzásba vitt specializáció”, vagyis a XIX. századi pozitivista örökség továbbfejlesztése és a részletekben való elmerülés nem járható út, mert a szakma el fogja veszíteni kapcsolatát a “pezsgő élettel”. Ehelyett az egyes korok lényegét, az irányító “korszellemet”, vagyis a nagy tendenciákat kell megragadni és felmutatni. Érdekes, hogy Szekfű, aki nem tartotta magát szellemtörténésznek, sokkal jobban megfelelt e mércének, mint a nehézkesebben író és kevésbé koncepciózus Hóman.

Hóman történetírói ars poeticájának másik fontos eleme az volt, hogy megkülönböztesse a romantikus és az emberek hazafias érzelmeivel visszaélő “áltudományos”, illetve az igazság megismerésére való törekvéstől vezérelt “tudományos” történetírást. “A nemzeti történetírásnak – írta egy internacionalistának ugyan nem nevezhető korban – nem a nacionalizmus korszerű vagy elavult jelszavainak, gondolatszegény frazeológiájának a hangoztatása a feladata. […] Az igazságtól a nemzetnek nincs mit tartania, holott az igazság elhallgatása, vezessen bár a hiúságnak hízelgő hamis illúziókhoz, egyértelmű a moralitás megtagadásával s az ezen nyugvó nemes eszmék elárulásával”. A Magyar Történet Hóman által írt első köteteit – különösen a Nagy Lajossal és a “magyar nagyhatalommal” foglalkozó fejezeteket – lapozgatva az a benyomásunk, hogy maga a szerző is csak részben felelt meg a fenti nemes célnak.

A kutatói, oktatói és intézményvezetői feladatok mellett Hóman közéleti szerepet is vállalt. Az 1920-as évek végén elnöke lett a Magyar Numizmatikai Társaságnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak, majd rövidesen a Magyar Történelmi Társulat is elnökévé választotta. A sok cím, rang, állás és feladat ellenére Hóman Bálint 1932-ig elsősorban tudós és tanár maradt. Ekkor azonban sorsdöntő pályamódosítás következett be életében. Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Gömbös Gyula, aki már korábbról jól ismerte, kabinetjébe hívta vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Hóman engedett a csábításnak. Elfogadta a felkérést, amit Gömbös utódja, Darányi Kálmán is megújított, így 1938. május 14-éig, az Imrédy-kormány megalakulásáig maradt e poszton. Ezt követően néhány hónapos “szünet” következett, majd 1939. február 16-ától 1942. július 3-áig – a Teleki-, a Bárdossy- és a Kállay-kormányban – ismét ő irányította a kultusztárcát.

(Folytatjuk)

Hóman Bálintot 2001 októberében temették újra Vácott. Romsics Ignác történész írásával szeretnénk hozzájárulni a róla kialakult kép árnyalásához és egykori díszpolgárunk erkölcsi rehabilitációjához – a szerk.

Ellenvélemény:

Magyary Ferenc véleménye az újratemetésről:
http://hetek.hu/….

Hóman a váci börtönben

Dénes Béla orvos a cionista per fővádlottjaként, majd elítéltjeként került az ÁVÓ börtöneibe. Életben hagyták, mert szükség volt rá. Gyógyította rabtársait. Visszaemlékezései erről a sötét, lélektelen korszakról “Ávós világ Magyarországon” címen megjelent könyvében olvashatók.

Dénes Béla a váci rabkórházban kezelte Hóman Bálintot. Így emlékezik az egykori kultuszminiszterre, Vörösvár díszpolgárára:

“Hóman igen súlyos beteg volt. Normális testsúlyáról, 120 kilóról 70-75 kilóra fogyott le, bőre csak úgy lötyögött, pulzusa 200-220 volt; a legsúlyosabb aritmiával küszködött. Persze első ízben is csak pár napig volt a kórházban . aztán kitették. .1950. nyár végén Hóman újra nagyon rosszul lett. Pap Tibor [aki szintén raborvos volt] nézte meg a magánzárkában, s azzal jött vissza, hogy azonnal fel kell venni, sürgősségi alapon. Így hát Hóman Bálint újból átkerült a kórházba, ez alkalommal vagy három hétre. Másnap a főorvos, ha kedvetlenül is, de helybenhagyta a felvételt, hiszen ismerte a helyzetet. Előterjesztettem, hogy Hómant alaposan föl kell javítani. Legalább 20 kg-ot kell híznia, diétára van szüksége. Halász [főorvos] elfogadta érvelésemet, megírta a diétarendelvényt, amit a konyhának kellett továbbítani. Eltelt két nap. Szóltam a főorvosnak, nézzen utána.

Megint eltelt két nap. Halász végre rászánta magát és telefonált. Megrökönyödve hallottuk a választ: A Hóman-féle csirkefogóknak nincs diéta.

Nem kapott hát diétát, viszont az intézetvezető minden második-harmadik napon jött és piszkált, hogy meddig kell még Hómannak kórházban lennie? Három hétig sikerült tartanunk, s diéta nélkül is vagy 20 kilóval felhizlaltuk, hiszen a kórházban volt bőven ennivaló. Hóman olyan súlyos beteg volt, hogy a kezelés sem javíthatott állapotán. Mindazok ellenére, ami őt a börtönben érte, elég sokáig húzta szegény. Csak 1951 őszén halt meg.”

A zsidó orvos igen emberségesen bánt Hómannal, sokat tett érte. Ugyanakkor nem rokonszenvezett Hóman nézeteivel. Már csak azért sem, mivel az évtizedeken át, több kormányban is kultuszminiszterként tevékenykedő Hóman még a nyilas kormányzás alatt sem vált meg a miniszteri tárcától. Így akaratától függetlenül cinkosává vált a vidéki zsidóság deportálásának is.

Dénes Béla iránta érzett ellenszenve a könyv következő bekezdésének egyes megjegyzéseiből tűnik ki:

“Hóman Bálinttal rengeteget vitáztam, szellemi frissessége mindenkit meglepett. A magyar néppel szemben mindvégig gyűlöletet tanúsított. Szerinte Magyarországon a svábok teremtettek kultúrát és rendezett államot, és a magyar nép mindvégig csak arra való volt, hogy a fejére üssenek. Most először találkoztam valakivel, aki a Horthy-rendszer politikai és kulturális életének évtizedeken át egyik vezető személyisége volt; kultuszminiszter, akadémikus, történelemtudós és író, és mégis, a lehető legtávolabb állt a magyar néptől; azt nemcsak hogy nem ismerte, de lebecsülte, megvetette és még a börtönben is becsmérelte.”

Megvetette és gyűlölte volna Hóman a magyar népet? Ez nyilván a zsidó börtönorvos elfogult, félrehalláson alapuló megjegyzése. Persze, az tagadhatatlan, hogy Hóman nagyra tartotta a németség szerepét hazánk újkori történetében, hiszen maga is német származású volt. Nagyszülei vörösvári sváb emberek voltak. Néhány évvel ezelőtt feltettem egy kérdést ezen újság hasábjain Hómannal kapcsolatban: “Szégyelljük vagy büszkék legyünk rá?” A kérdésre továbbra sincs egyértelmű válasz…