Pilisvörösvár
Bihari Sándor - Festőművész
Bihari Sándor - Festőművész

Bihari Sándor festőművész lágy tónusú akvarelljei gyönyörű nőket és varázsos tájakat ábrázolnak. Képeiből harmónia és nyugalom árad. “Én a csend festője vagyok, szeretem a nyugalmat” – vallja magáról. A nagyközönség legutóbb júliusban Zsámbékon láthatta műveit egy gyűjteményes kiállítás keretében. A művész ugyanakkor markáns politikai véleményt formál az ország és a világ történéseiről, a magyarságról és harcosan kiáll a határon túli magyarokért. Bihari Sándorral törzshelyén, a Gilde sörözőben találkoztam, hogy néhány korsó sör mellett eszmét cseréljek vele nemcsak képzőművészetről, hanem mindazon dolgokról is, amik egy nemzetéhez hű, a történelmet és a politikai eseményeket kritikus szemmel szemlélő magyar művészt ma foglalkoztatnak.

– Mennyire meghatározó az életedben a család? 

– Erre legegyszerűbben egy kis történettel válaszolhatok. Édesapám Debrecenben a Dóczi Gimnázium kertésze volt. Egyszer megmutattam a gyermekeimnek azokat a hortenziákat, amiket még ő ültetett hajdanán az iskola elé. Néztem, néztem a fél évszázados bokrokat, s a szememből potyogni kezdtek a könnyek. A feleségem erre letört egy hajtást az egyik növényről. Mára ebből a hajtásból gyönyörű kis bokor lett az Őr-hegy alatti kertünkben.

– Ennyire fontosak egy művész számára a gyökerek, a származás, a kötődések? Hiszen a “művész hazája a széles nagyvilág”…

– Ez az emberiség örök kérdése. A művészeté is: “Honnan jöttünk, kik vagyunk és merre tartunk?” Ahogy azt Gauguin is kifejezi egyik festményében.

– Mit jelent számodra az a törékeny bokor 

– Az a növény az én apám. Ha felmegyek a hegyre, mindig letérdelek elébe és megsimogatom.

– Ez nagyon megható… Úgy vélem, a te művészetedben nagy szerepet kapnak az érzelmek.

– A művészet legnagyobb részt érzelemből áll. A festészetben színekkel és formákkal olyan dolgokat fogalmaz meg az ember, amit szavakkal nem lehet visszaadni.

– A modern művészetben gyakran előfordul, hogy kitalálnak vagy ráhúznak valamire valamilyen új elméletet és annak alapján alkotnak.

– Ott eszi meg a fene az egészet. Ha tanulmányozzuk az izmusok történetét, láthatjuk, hogy voltak a zsenik, mint például Picasso, akik egyszerűen elkezdtek másképpen alkotni, a “szolgák” pedig izmust csináltak belőle. Valóságos katedrálisokat emeltek egy-egy izmusnak, amiről kikiáltották szinte vallási áhítattal, hogy szent és oszthatatlan. Ez egyszerűen nevetséges. Az ember nem azért született a földre, hogy izmusokat gyártson, hanem azért, hogy szabadon kifejezze önmagát és hogy boldog legyen.

– Valahogy úgy van a szépirodalomban is, hogy vannak az alkotók, akik létrehozzák a műveket, és vannak az irodalomtörté-nészek, akik azon fáradoznak, hogy valamilyen műfaji kategóriába, szabályrendszerbe gyömöszöljék azokat. Aztán ezen a nyomvonalon megjelennek a kisebb tehetségű alkotók, az epigonok vagy ahogy te mondtad, a “szolgák” is.

– De sok ember csak ennek a nyomvonalnak a segítségével tudja megközelíteni a művészet lényegét. Igaz, nekem is sok mindent belemagyaráztak már a műveimbe a műtörténészek, amire csak legyintettem: gondolta a fene., de azért a közönséget mégiscsak közelebb hozzák az alkotóhoz.

– Feltennék egy egyszerű kérdést, amire azonban valószínűleg lehetetlen válaszolni: szerinted hogyan lehet megkülönböztetni az értékes művészetet a talmitól?

– Ez ma valóban nagyon nehéz feladat. A XX. században ugyanis megbomlott az egyensúly: korábban a társadalom, a vallás és a művészet egységet formált. Ha valaki a középkorban felnézett a templomban egy freskóra, pontosan tudta, hogy az mit ábrázol, s mit akart kifejezni a színekkel és a formákkal a művész. A XX. században elszabadult a káosz. A művészetben az egyén került piedesztálra, és csak a parttalan önkifejezés számít. Arról nem is beszélve, hogy a középkorban komoly tanulmányok nélkül nem is vehetett senki a kezébe ecsetet. A festészet is egy szakma, amit régen zseniális mesterek tanítottak különböző műhelyekben. Akkor még meg kellett tanulni a mesterség minden kis fogását. Manapság az a művész, aki annak mondja magát.

– Pedig ma a művészet ismét reneszánszát élhetné, hiszen egyre több olyan ember van, aki meg is tudná vásárolni a művész alkotásait, ellentétben a szocializmus időszakával, amikor legfeljebb egy-egy reprodukcióra futotta a legtöbb embernek.

– Ez nemcsak a pénzen múlik. A reneszánsz korban egy Medicinek nemcsak pénze volt, hanem kulturáltsága is…

– A művészet ma majdhogynem szinonimája a szabadságnak. Te konzervatív gondolkodású ember vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni a kettőt magadban?

– Én leginkább azért vagyok konzervatív, mert a világom teljes egészében a családra épül. A család szent a számomra. Én is egész életemben botladoztam, olyan voltam, mint a rossz kiscsikó, elbitangoltam ide-oda. De rájöttem, hogy az egyetlen menedék az ember életében a család, amit meg kell tudni őrizni, amit össze kell tartani, ahonnan el lehet indulni, és ahová vissza lehet menekülni. Ebben az értelemben kőkeményen konzervatív vagyok.

– Hogy egy kicsit provokáljalak téged: a művész múzsája nem feltétlenül a felesége is egyben. 

– Ez így is van. Én például minden nő után megfordulok az utcán. És miért ne fordulnék meg, ha gyönyörű feneke van? Ezen a feleségem sem csodálkozik, tudja, hogy én ebből profitálni fogok, mert akkor még szebbeket fogok rajzolni.

– A művészetben nagyon fontos, hogy a közösséget is megszólítsa. A magyar költészetre például mindig is jellemző volt, hogy lélekfordító időkben mindig a közösség összefogását, a nemzet túlélését segítette elő, gondoljunk itt például Vörösmarty, Petőfi vagy Arany János verseire. A festészetben hogy van ez?

– Kevés művész van, aki ezt felvállalja, mert – még egyszer mondom – a XX. században az egyén került előtérbe. A művészet ezáltal egy olyan ingoványos területre lépett, amelynek már semmi köze nincs önmagához.

– Mennyire fontos, hogy a művész is politizáljon?

– A művész nem vonhatja mindig ki magát a politika alól. Gondoljunk Dumier-re, ő volt az első francia rajzoló, aki az akkori média szerint kifigurázta a bíróságot, s akarva akaratlanul is politizált. De a mindennapok által mindnyájan részesei vagyunk a politikának.

– Te meglehetősen aktívan kiveszed a részed a politikából. A trianoni békeszerződés évfordulóján például te magad is tüntettél Budapesten, a Kempinszky Szálló előtt…

– Trianon olyan a magyarság számára, mint amikor egy embernek levágják mindkét kezét és lábát. Pedig a magyar egy nagyon rendes és dolgos nép. De soha senki nem segített nekünk, ha bajban voltunk. Azok, akik most a vérünket kívánják, hol voltak Nándorfehérvárnál, hol voltak Mohácsnál, hol voltak Eger ostrománál? Úgy érzem, a balliberális média a hőseinket el akarja hallgatni, mintha nem is lettek volna. És ott vannak a jelképeink: Szent István jobbja nem egy húscafat, a Szent Korona nem svájcisapka, ezek számunkra nagyszerű dolgok. Nemrégiben járt nálam Claudio nevű olasz barátom. A déli harangszónál megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy miért szól a harang? Miután fogalma sem volt róla, elmondtam, hogy 1456-ban Nándorfehérvárnál a magyarok úgy elverték a törököket, hogy jó időre elvették a kedvüket a hódítástól. Claudiót, úgy látszik, izgatta a dolog, mert utánanézett, hogy valóban így történt-e, minekutána fel is hívott telefonon és azt mondta: “Te Sándor, milyen nagyszerű katonák voltak azok, akik ott harcoltak!”

– A Trianonnal megszűnt területi egységét a magyarságnak közel egy évszázad után már nem lehet helyreállítani. Hogyan lehetne legalább a kulturális egységet helyreállítani?

– Ha mindazok az országok, ahol ma magyarok élnek, hozzánk hasonlóan belépnek az Európai Unióba, és velük együtt egységet fogunk alkotni, sokat javul majd a helyzet. Remélem, hogy az az Európa, amely eddig nekünk soha nem segített, csak mindig mi segítettük meg, ha kellett, a vérünket ontva is, most az egyszer talán a mi javunkat is nézi majd. Mi 896 óta Európához tartozunk…

– Talán Európa soha sem felejtette el a magyarok kalandozós, rabló hadjáratos korszakát. 

– Jó, persze kalandoztunk, csirkefogók voltunk. De aztán a magyarság megállapodott és azt mondta: itt van a mi helyünk.

– Sokat foglalkozol politikával, történelemmel, ugyanakkor ezek a gondolatok, érzelmek a festményeidben nem jelennek meg. Csodás női testeket, békés dunántúli és erdélyi tájakat festesz. 

– Én a csendet és a nyugalmat szeretem. Egész életemben a széphez kötődtem – habár nem tudom ezt a fogalmat definiálni. Ha látok egy gyönyörű tájat, vagy megbámulok egy lélegzetelállítóan szép nőt, akkor a világ keserves dolgai megszűnnek a számomra, és csak a szépséget vágyom megragadni. Más művészek másképp reagálnak. Goya például megfestette a Kivégzés című képét, amely annak az időszaknak a kegyetlen, véres valóságát ábrázolja, amikor a spanyol nép felkelt Napóleon ellen. Ezzel a festményével igenis keményen politizált és állást foglalt. De amikor megfestette Alba hercegnőt ruhásan és pucéran. Abban nem volt semmi politika, abból csak a gyönyörűség áradt.

– A művésznek az a szerepe, hogyha a világ megbolondul is, ő mindig a szépet mutassa?

– Ez alkat kérdése. Ki hová kötődik. Én a széphez kötődöm.

– Tehát te nem egy Guernica-típusú festő vagy?

– Ha Picasso életművét áttekintjük, tapasztalhatjuk, hogy istenigazából a Guernicán kívül ő sem politizált.

– De ott vannak a bika-rajzai, szörnyei vagy a híres békegalambja.

– Ezek belemagyarázások. Most nem akarok illúzióromboló lenni, de a galamb például azért jelenik meg nála motívumként, mert az édesapja – aki rajztanár, festőművész volt – rengeteg galambot tartott otthon. Picasso a galambokon tanult meg rajzolni.

– Csakhogy az ember nagyon fogékony a jelképekre. Kell hogy legyenek az életünkben önmagukon túlmutató dolgok.

– Akkor vegyük inkább Goyát, aki érzékeny volt a társadalmi változásokra. Amikor megfestette a Szaturnusz felfalja saját gyermekeit című képét, akkor az akkori Spanyolországra gondolt.

– Szerinted mi a művészet szerepe ma? Az elmúlt évtizedekben – a Kádár-rendszer szürke érdektelenségében – egyfajta lázadást, kitörési pontot jelentett az emberek számára. Mostanra más lett a szerep-osztás.

– Sajnálatos módon én sem tudom pontosan. De az tény, hogy ocsmány módon elüzletiesedett. Ez az, ami a művészek kezét megköti, mert nincs rendes mecenatúra.

– Te hogyan boldogulsz, hogy érzed magad ebben a “szép új világban”?

– Én azért érzem jól magamat, mert felépítettem magamnak egy álomvilágot, amibe a festészetem is beletartozik, és amit szeretnék megőrizni. Nagyon kell szeretni ezt a mesterséget ahhoz, hogy tudjunk dolgozni, és én még nagyon sok képet szeretnék festeni. Gyönyörű aktokat, nyugodt tájakat és csendet. Sok-sok csendet.

Fogarasy Attila

A művész 2013. december 23-án hunyt el Pilisvörösváron.

Hírek []
Események []
Dokumentumok []
Aloldalak []