Marlok István (1993)

r.k. plébános 

Sírja: 6a parcella, 4. sírhely

Pilisvörösvár Díszpolgára (1993)

Önéletrajz

1912. december 20-án Pilisszentivánon születtem: Szüleim egyszerű sváb emberek voltak, akik öt gyermeket neveltek fel. Tanulmányaimat Pilisszentivánon, Budapesten, illetve Székesfehérváron, a Papnevelő Intézetben végeztem.

1937. június 24-én szenteltek fel katolikus pappá.

1947. november 1-től, mint plébános működtem Pilisvörösváron. Az elmúlt nehéz évtizedek alatt is igyekeztem híveimmel méltó módon megőrizni a hitéletet és a régi, szép egyházi anyanyelvem, a német nyelv ápolása és annak folyamatos, mindennapi használata a templomban is.

A hosszú évek folyamán a jó Isten segítségével és a vörösvári hívek nagylelkű adományaival és munkájával sikerült mindig az egyházközségen felmerült munkákat és felújításokat elvégezni.

Néhány példa ezekre:

1957. A budai várkápolna márványoltárának helyrehozása és felállítása a vörösvári templomban.

1959. Templom külső renoválása.
1968. Templom fűtésének kialakítása.
1975. Templom belső festése.
1986. Új sekrestye és kápolna építése.

Lelkipásztori hivatásom mellett lehetőségem volt komoly, az egész vidéket érintő helytörténeti kutató munkára és a hazai németség eredetének kutatására, ősi német családfák felállítására. Így megszerzett ismereteimet igyekeztem mindig másokkal is megosztani.

A sors megadta nekem, hogy 1987. június 19-én aranymisémet is megünnepelhettem híveimmel, majd szeptember 15-ével nyugdíjba vonultam.

Megromlott egészségi állapotom évek óta ágyhoz köt. Sokat imádkozom a jó Istenhez azért, hogy az emberek szeretetben és békességben éljenek itt Vörösváron és az egész országban.

Úgy érzem, teljes életet éltem és köszönettel fogadom a megtisztelő díszpolgári címet.

Pilisvörösvár, 1993.október 14.

Marlok István

Marlok István nyugalmazott apátplébános rövid megszakítással 45 éven át volt Vörösvár káplánja, hitoktató adminisztrátora, majd plébánosa.

1912. XII. 20-án Pilisszentivánon született, ahonnan az elemi iskolát követően az Újpesti II. sz. Polgári Iskolának lett 4 évig diákja. A gimnázium ötödik és hatodik osztályát elvégezve a székesfehérvári Cisztercita Gimnáziumba került, s innen a Hittudományi Főiskolára.

1937-ben szentelték pappá. Első miséjét szülőfalujában celebrálta 1937. június 27-én. Első állomásai Ráckeve és Etyek. 1942-ben került Vörösvárra, majd kis megszakítás után Pomázra. Innen kezdve Vörösvárott tevékenykedett. 1945-ben hitoktató, 1947-től a község plébánosa. 1966-ban hitoktatási felügyelő, majd apátplébános. 1987-ben nyugdíjba vonult. Egész életében megszállottan kutatta Vörösvár történetét. Feldolgozta igen sok német eredetű család családfáját és származási helyét is. Sokat járt a vörösvári családok származási helyére is, és kutatta az elvándorlás idejét és körülményeit. Segített a környező községek településtörténetének felkutatásában. 1951-ben, talán elsőként a háború utáni Magyarországon, felélesztette a német nyelvű nagymisét Vörösvárott. Akkoriban azt mondta: “Shvoy Lajos püspök úr behunyta a szemét…” Hat év után ez volt az első német mise, és sírtak az emberek.

Marlok István apátplébános Vörösvárra hozza a budai királyi palota várkápolnáját, népiesen a “Zsigmond kápolnát”, illetve a “Szent Jobb Kápolnát”.

Erről így számol be Marlok István apátplébános:

“A budai királyi palota templomát, a várkápolnát, népiesen Zsigmond-kápolnát vagy Szent Jobb Kápolnát 1769-ben szentelték. Mária Terézia építtette.

A második világháború pusztításai a budai királyi várat és a várkápolnát rommá tették. 1957. febr. 20-án az esztergomi Egyházmegyei Főhatósághoz a pilisvörösvári rk. egyházközség nevében kérelmet nyújtottam be, melyben engedélyt kértem a Várkápolna főoltárának helyrehozására, és helyrehozás után a pilisvörösvári rk. plébániatemplom részére való átadására.

1957. március 12-én dr. Kátay Béla c. apát, ker. esperes budavári plébános engedélyt kapott az egyházi hatóságtól, ill. engedély adott az oltár feltétel nélküli elszállítására azzal, hogy azt a pilisvörösvári plébániatemplomban fogjuk elhelyezni. Március 12-én és 13-án Guth István két részletben Pilisvörösvárra szállította. Feldhoffer György helybeli kőfaragónál tároltuk, aki az alapcsiszolásokat végeztette. A sérült részeket Miereisz György helybeli szobrász teljesen ingyen kijavította. 1,5 m3 tardosi (süttői) márványkövet szállíttattunk Holdampf Sándor süttői kőfaragóhoz, aki többek között új harmadik lépcsőt és a kettétört menzalap helyett új menzalapot készített.

Az oltár felépítését Bicskei Karle István irányítása mellett Vangor György, Koteczki József és Fetter István végezte gondos, hozzáértő alapossággal és óvatossággal. A súlyos darabok elhelyezésénél Wohl Péter ácsmester, Kimmel János ács és társaik segítettek. A végső csiszolást Lada Éva végezte. A hiányzó tabernaculum-ajtó pótlására Mészáros Lajos budapesti ötvösművész 9000 Ft-ért bronzajtót készített – fényképek alapján – az eredetit alapul véve. Az ajtóba chrisophras és mosachat köveket helyezett. A tabernaculum feletti, öntvényből készült, de törött puttó angyalfej helyett Bicskei Karle István az eredetit pontosan lemásolva, fából újat faragott.

Közben a várkápolna két kupolája beszakadt. A padolat mettlachilapjai is elpusztultak. Dr. Kátay Béla engedélyt adott a megmaradt lapok felszedésére. A Várgondnokság azonban a lapokat nem tekintette egyházi tárgyaknak, s így 8000 Ft-ért engedélyt kaptunk 54 m2 mettlachilap elszállítására. 1800 Ft-ért felszedettük, és Guth István Pilisvörösvárra szállította. A lapokkal a szentélyt burkoltattuk. A szentély oldalfalát alul köröskörül vörös márvány szegőlappal láttuk el. Az oltár helyrehozása és felállítása – nem számítva a társadalmi munkákat – 67 891 Ft-ba került.

A munkálatok folyamán fáradtságot nem ismerő odaadással a segítségemre volt Angyalos Mátyás egyházközségi gondnok. A szentelési napot sajnos nem érhette meg, tíz nappal előtte váratlanul rosszul lett, szentgyónás, szentáldozás és utolsó kenet után egy órával halálos ágyán felült, s utolsó szavai: “Isten előtti kötelességemet megtettem” után hátradűlt és meghalt.

Az oltárszentelést 1957. november 24-én Shvoy Lajos megyéspüspök felhatalmazása alapján dr. Kátay Béla c. apát, budavári plébános végezte, miközben elhelyezte benne Szent Dilectus vértanú és Szent Peregrinus hitvalló ereklyéit.”

Marlok István apátplébános méltatása

Dr. Jablonkay Istvántól (a Helytörténeti Társaság és a Solymári Múzeum igazgatójától)

Pilisvörösvár újkori történetének kiemelkedő jelentőségű személyisége: Marlok István. Mint kívülálló, nem lehetek illetékes Marlok István apátplébános egyházközsége életében betöltött áldásos szerepének megítélésére, mert az igen széles körben köztudott, másrészt nem vagyok vörösvári, de azt sokszor hallottam híveitől, milyen jó lelkiatyja egyházközségének, és hogy milyen sokat tett Vörösvár egyházi népi hagyományainak megőrzéséért, régi egyházi énekek, zenék, szokások és hagyományok felújításával.

Marlok István apátplébánost diákkora óta ismerem, akivel naponta együtt utaztunk budapesti iskoláinkba. Már akkor kirajzolódott elmélyülten tanuló, komoly magatartása. Ám ekkor még nem tudhattuk, hogy általános felkészültsége mellett milyen különös jelentőségű lesz a latinban elért kiváló teljesítménye. Évekkel később kamatozott szorgalma, amikor oklevélfordítói szakértőként kapcsolódott be a nagy levéltárak oklevél-értelmező munkájába.

Egyedülálló jelentőségű munkássága, több évtizedes családtörténeti kutatása, mely a vörösvári lakosok németországi lakóhelyei és leszármazási családfájuk felkutatására irányult. A vörösváriak áttelepülése történetének feltárásán kívül számos Budai járási település újkori történetéről is rendkívüli, eddig nem ismert adatokat tárt fel, hozzájárulva községek történetének teljesebbé tételéhez. Nagy értékű volt közreműködése a kétszáz éves jubileumára készülő fehérvári egyházmegye történetének kutatásában, a sematizmus összeállításában.

Munkájában fáradhatatlan, igényes és pontos. Az 1970-ben megalakított solymári Helytörténeti Társaság kutatómunkájába már a 70-es években bekapcsolódott nagy segítőkészséggel. A felmerülő problémák megoldásához mindig volt irányító tanácsa, a kutatásai során felbukkanó, Solymárra vonatkozó adatokat minden esetben átadta, és a Társaság tanácskozásain mind a középkori, a hódoltságkori és újkori Solymár jobb megismeréséhez adott értékes segítséget. A Társaság a Vörösvár történetét kutató és író Fogarasy Mihály tanárral, kutatóval együtt választotta tiszteletbeli tagjává. (1991. VIII. 2.)

Adalékok Pilis megye török utáni település-történetéhez című munkájából az alábbiakban idézek néhány igen fontos sort:

Pilisvörösvár. Nevét a törököktől kapta. “Pagum Vörös-Vár per Turcam ita appellátum.” (PmL.CC VII. 1.) A törökök a mai község területén palánk erődítményt építettek. “Pro securitate commeatus inter Budam et Strigonium, Palanka forma stativa a Törökök ottan építvén, minthogy falai vörösek voltanak, onnand Vörös várnak neveztetett légyen.” (Eszt.cs.Fasc.62.Nr.76) Építkezésre igénybe vették a környék templomainak köveit. “.Pro turcico Posterungh. e vicinorum Locorum, seu tunc Praediorum Templorum et Turrium lapidibus devectis aedificati et Palizatis circumdati.” (OL NRA Fasc.859Nr.123). A török világban itt lakott Brko Sztuko, ki 1710-ben már kalászi lakos. (UC 10/36). Őt ajánlják kihallgatandó tanúnak 1714-ben: “… in Pago Kálóz Brko Sztuko… denominát Incolam Kalasziensem, quia tempore Turcarum inhabitavit Vörösvár et fuit venator.” (Aug. Bud.3/44). Ugyancsak Kalászon írják össze “Thomas Vörösvarecz” (UC 10/36) nevűt, kit 1711-ben “Vörösváry Thoma”-nak írnak. (UC 11/20) “Ex Veteri Werishcwar” megjegyzéssel anyakönyveztek hat keresztelést 1700. február 4. és május 25. között. A szülők neve szláv hangzású. Nevükkel Vörösváron sem előtte, sem utána nem találkozunk.

1683. “… nem lett volna mit conscribálnom, mivel az elmúlt rettenetes emlékezetű hat száz nyolcvan harom, idest 1683 Török, Tatár, Kurucz haború jarastul fogvast el pusztulvan mindenkor parlagon allvan”. (Eszt.cs.24/380) – “peimo Vörös Vár Postarum Magister primus, pie defunctus Stephanus Huszár István factus fuit et nemo tempore eodem adhuc inhabitavit, quam ipse cum sua familia.” (Mon.Bud.3/44) Honnan jöttek az új német telepesek? Mint jobbágyok, csak a német földesurak engedélyével vándorolhattak ki. Az adott engedélyekről az egyes német uradalmak külön jegyzőkönyveket vezettek. A fennmaradt kinti protokollumok adatait Werner Hacker kiadott munkáiban publikálta. Betűrendbe szedve sorszámozta a kitelepülőket. Feltünteti az elvándorló nevét, felsége és esetleg gyermekei nevét, az eltelepülés helyét, vagyona után és “Manumissio” fejében kifizetett összeget. Végül közli a levéltári jelzetet és dátumot. Werner Hacker által közölt német kivándorlók közül sokakat tudtunk azonosítani a pilisvörösvári anyakönyvi bejegyzések alapján. Így a helység török utáni település-történetére vonatkozó levéltári adatok közé időrendben ezeket az azonosított anyakönyvi adatokat is besoroljuk.

1688. február 12-én készített “Conscriptio/Beschreibung” szerint: “Wereschwar ist ein von langen Jahren her ganz ruinirt vndt öedes Dorff.alwo die Türkhen eine Balanken gehabt.” (HKA ROTE Nr.319).

1689. február 21-én Hierlmann Mátyás érdekében írt levélre a budai kir. Magisztrátus 1689. március 18-án azt közöltette Mahlspüren helységbe, hogy betelepülése esetén nem csak földet és rétet kap, hanem támogatni is fogják és kérik tőle “seine Mitnachbarn zur Auswanderung bewegen.” 1696-ban vörösvári lakosként írják össze. (UC 63/15) Hörlemann Mátyás Vörösvárott halt meg 1704. máj. 4-én, felesége röviddel előbb, 1704. ár. 26-án.

1689. július 4-i keltezésű patenssel négy család érkezik. A patens szabad átutazást és vörösvári letelepedést biztosít. Eredeti német szövege: “Patent. Ofen den July 1689. an die Gemainde zu Werisch War wegen Vnderkhommung einiger Baurn aus Schwaben. Expeditae sub.Lit.P.” Eddig a hátirat. A levél: “Patent Ofen den 4. July 1689. Demnach sich gegenwertige Baurn aus Schwaben, so in vier familien bestehen nacher Werisch War zu begeben, vnd aldor nieder-zu lassen gesunnen. Als ergeheet von Obhabenden ambts wegen an all vnd ieden wass stand, würden, vnd Condition selbe seind, das respective dienstfreundliche erzuchen, an die aber inwohner die gemessene Erinderung, gedachte baurn aldort ohne einige Verhinderung vnter zu kommen, ihren handel vnd wandel mit ackherbau vnd andern ohne jemandes irrn treiben vnd sonsten ihr auf Komen zu nuzen vnd behueff des landt suechen zu lassen, woran beschicht Ihre Königlichen Majestät allergnedigster Willen vnd mainung. Datum.” (OL kam.lt.Budai Kam. Adm.Expeditionen. 1689. jul. 4.)

1689-ben Schrambergből jött Vette Christian. (Hasösch 2690) Vörösvárott halt meg 1719. ápr. 24-én 73 éves korában. (Utóbbi bejegyzés bizonyára téves, miután 1667-ben született. – szerző)

1690. aug. 21-én Waldsteigből eltelepül Schmidt Márton (HaHz 1763). Vörösváron halt meg 1713. jan. 6-án.

1691. március 17-én Constantz Constantin Stein helységből feleségével és gyermekével kap elköltözési engedélyt (HaHz 1122). 1694. szept. 21-én feleségével, Pirniger Katalinnal keresztszülő. 1707. júl. 30-án 63 éves korában halt meg Vörösváron.

1691. ápr. 4-én kapott uradalmi elköltözési engedélyt Rangendingenből: Peiter János, Peiter András és testvére Peiter Konrád. (HaHz 1435) Az első vörösvári anyakönyvi bejegyzés: 1693. febr. 22-én keresztelték Mátyást, Peither János és Anna szülő gyermekét. Peither János Vörösváron halt meg 1704. máj. 3-án, 50 éves korában.

1691. márc. 24-én kapott eltávozási engedélyt feleségével és gyermekeivel Weilheimből Wiest György. Egyidejűleg több elbocsájtás Magyarországra. (HaHz 2158) Wiest György 1721. márc. 7-én halt meg Vörösváron 60 éves korában.

1691. márc. 24-én kapott engedéllyel indul el Weilheimből Landolt Konrád. 1704. márc. 12-én Vörösváron “occisus a rebbelibus.”

1692. szept. 25-én Wickher Krisztián napszámos, feleségévelés gyermekeivel Tafersweiler helységben vályogházát adóssága fejében hagyja ott, és Magyarországra jön. (HaHz2147) 1709. márc. 8-án halt meg 70 éves korában.

1692. szept. 25-én Eschhendorf helységről indul Magyarországra Fenckher Jakab és felesége Wickher Orsolya. (HaHz 2148) 1696-ban mint vörösvárit írják össze fiával és két lányával. (UC 16/15).

1692. szept. 25-én Manhertz Szilveszter napszámos Eschendorf/Tafertsweilerben adóssága fejében otthagyja vályogházát és jön, mint népes család feje. Vele jön második felesége Fischerné Katalin, feleségének első házasságából született két gyermeke, Fischer János és Fischer Simon, továbbá Manhertz Szilveszternek első házasságából született Manhertz Márton és Katalin nevű gyermeke, valamint a fennálló házasságukból született Manhertz János. Otthon maradt Manhertz Miklós, Manhertz József és Manhertz Anna (HaHz 1269). A családfőt 1696-ban már mint vörösvárit írják össze (UC 16/15). Az otthon maradt Manhertz Miklós később utánuk jött, és 1703. júl. 7-én Vörösváron házasságot kötött Ring Borbálával.

1693-ban Hasenfratz Félix a stühlingeni uradalomnak fizet 12 forintot Manumissio fejében és elindul feleségével Weissenberger Ágotával és Simon, Márton János nevű fiaival. (HasöSch 1301). A család 1696-ban a vörösvári összeírtak között. (UC 16/15) Márton 1710. jan. 21-én Simon pedig 1714. febr. 20-án köt Vörösváron házasságot. Feltehető, hogy a Hasenfratz család stühlingeni uradalomhoz tartozó Endermettingen helységről jött. (Vesd össze HasöSch 1303.)

1695. máj. 27-én Zengerle Meinrád és felesége Zsuzsanna Vörösváron keresztszülő. Zengerle Meinrád pék és testvére Szabina írnak anyjuknak, és Vörösvárra hívják. Hívásukra anyjuk özv. Zengerle Jánosné sz. Mehlknecht Julianna 1699. ápr. 4-én Sigmaringendorfból elköltözik gyermekeihez, magával hozza Zengerle Meinrád születési levelét s vele jön Eszter nevű lánya is. (HaHz 1340 és HaHz 2187) Az anyját hívó Zengerle Meinrád Vörösváron hal meg 1712. nov. 18-án 45 éves korában.

1698. 72 colonus (PmL CP II.22.)
1700. 90 colonus (PmL CP II.29.)

1701-ben már csak 67 colonus. Az ok: “Inde 30 Incolae sequenti aestate abire tendunt.” (PmL CP II.31.) Sie gründeten Großkovács M.F.

1704. febr. 5-én öt, márciusban pedig hat, összesen tizenegy haláleset “occisus a rebellibus” megjegyzéssel. Feltehetőleg több áldozat volt, mert “in denen gewesten Krigs Zeiten von den Rebellen vmb Vnser weniges Haab-Undt Guth khomben, der mehrer thail von denen Untterthanen auch Vmb ihr Leben, di ybrigen … nicht als das Leben daruon gebracht.” (PmL Instantiae pol.1714.).

1710-ben 10 halotti bejegyzés “pestilentia”, illetőleg “in peste mortui” megjegyzéssel. (Bonomi: Die Pest).
1726-ban 78 hospes és 14 házas zsellér. (PmL CP II.93).

1729-ben Eszterházy József Szár és Vörösvár földesura. “Ao 1729, addictis e sua Possessione Vörösvár Colonis, natione Germanis condidit.” (Eszt.cs.Raktsz. 176. Nr.25.) “Mit einem auf immer wehrende Zeit dauernten Contract haben sie diese Puszta Szár Ao 1729 zu impopuliren angefangen.” (OL Htt lt Urbéri tabellák C 2932. Szár község) Vörösváriak alapították újjá Szár községet.

1730-ban 113 hospes, zsellér nincs. (PmL CP II.136)
1745-ben 924 katolikus. (Conscr. 1745.)
1775-ben 1475 katolikus és 24 Judeai. (PmL CC III.1.)
A fenti munkában Marlok István apátplébános ír még a lelkipásztorokról, a templomról, valamint Budakeszi, Perbál, Pilisszántó, Piliszentiván valamint Zsámbék községek betelepítésének legrégibb időszakáról.

Forráshelyek:
OL = Országos Levéltár
Aug.Bud. = OL E 151 Kamrai lt Acta Augustianorum Budensium
Eszt.cs. = OLP 198 Eszterházy cs. Tatai levéltára
HKA = Hofkammerarchiv. Wien
Mond.Bud. = OL E 151 Kamarai lt Acta Clarissarum Vetero Budensium
PmL = Pest megyei Levéltár
Szfv PL = Székesfehérvári Püspöki Levéltár