Pilisvörösvár
Gáborházi Károly - Festőművész
Gáborházi Károly - Festőművész

Magas, szikár ember volt, halk szavú és mintha mindig kissé bánatos. De a szíve jósággal volt tele, s ecsetje nyomán naiv báj és harmónia áradt szét a vásznakon. Nagy művész válhatott volna belőle, de sors meggyötörte, megtörte és elejtette. Nem lett országos hírű festővé, de így most már örökké a miénk maradhat, ki finom ecsetvonásokkal gazdagított sok száz gyermeki lelket: tanítványait, s kevés számú képével is őszinte örömet és megnyugvást szerez nekünk, akik nap mint nap görcsösen keressük a tűnő boldogságot.

Édesapja, Gärtner Viktor, magyarországi németként látta meg a napvilágot, majd Németországban próbált szerencsét. Tehetséges ember volt, kitűnően zenélt, festett. Kölnben képzőművészeti tanulmányokat folytatott, ám végül visszatért Magyarországra. A vörösvári bányában kapott munkát. Megnősült, s a Kálvária utcában épített házat. A bányászokat akkoriban erősen agitálták, hogy magyarosítsák a nevüket. Így kapta Gärtner Viktor három fia is azután a Gábor-házi nevet. A három fiú közül ketten is örökölték apjuk művészi hajlamait.

Az egyik testvér belsőépítész lett, Károly pedig rajztanár.

Az 1920-ban született Károly már három-négyéves korában nagyon ügyesen rajzolt és festett, iskolás korában pedig nem múlhatott el tanév anélkül, hogy valamilyen díjat ne nyert volna.

Középiskolai tanulmányait a községi elöljáróság is támogatta. Az érettségi után az Iparművészeti Főiskola festő szakán folytatta tanulmányait. Tanárai nagyon tehetségesnek tartották. A főiskola elvégzése után arra biztatták, menjen Olaszországba, s fejlessze ott tovább festészeti tudását. Az olaszországi tanulmányutat azonban meghiúsította az akkor már javában tomboló világháború: 1943-ban behívták katonának. A szépen induló művészi karrier derékba tört.

Két éven át harcolt a keleti fronton, átélve a háború minden borzalmát. A sors különös kegyetlensége, hogy a háború utolsó hónapjában, a békekötés előtt néhány nappal került orosz fogságba, ahonnan csak hat év után szabadult.

A fogságban is festett, az orosz tisztekről, őrökről készített portréiért kenyeret kapott. A túlélést jelentő plusz élelmet azután szétosztotta azon bajtársai között, akik nehezebben viselték a fogság megpróbáltatásait.

(A család ma is őriz egy Németországból érkezett levelet, amelynek írója el nem múló háláját fejezi ki utólag is azért, hogy egykori fogolytársa megmentette őt az éhhaláltól.)

A 8 év háború és fogság nagyon megviselte őt, fizikailag és lelkileg leromlott. A hajdan fényes karrier előtt álló művész megtört ember lett, mély pesszimizmusba süllyedt.

Aztán mégis talpra állt, dolgozni kezdett. Első munkahelye a szent-iváni bányaüzem volt, ahol a térképészetnél alkalmazták. Később elvállalta a szentiváni kultúrház igazgatását.

1953-ban megnősült, felesége, Margit néni, óvónő volt, aki a Templom Téri Óvoda vezetőjeként ment később nyugdíjba. Kezdetben egy kis szolgálati lakásban éltek a Templom téren, majd a Kápolna utcában építettek családi házat. Két gyermekük született, Margit és Károly.

Mintegy kárpótlásaként a derékba tört művészi pályájáért Károly bácsi a tanári hivatást kapta cserébe: 1964-től haláláig a Templom téri iskolában dolgozott rajztanárként. (1982-ben rövid időre e sorok írója is a kollégája volt. – a szerk.)

Nagyon élvezte a tanítást, sok érzékeny gyermeki lelket fordított a művészet értékei felé. Osztályfőnök is volt, diákjaival gyakran kirándult a környező hegyekbe. A természet szépsége mindig lenyűgözte, s ez a természet iránti csodálat és megrendültség festményein is tükröződik.

A nyolcvanas évek elején alattomos betegség támadta meg a torkát, egyre többet köhögött, a tanévet – nyolcadikos osztályfőnök volt – már nehezen fejezte be.

Kórházba került, megműtötték. A műtét után még egy évig élt.

Életének utolsó hónapjaiban szinte csak a festészetnek élt. Ahogy fogyott testi ereje, úgy ívelt magasra művészete. Legszebb festményei ekkor készültek. A Kápolna utcai házból már nem mozdult ki, legtöbbször emlékezetből festette meg a pilisi tájat, elevenítette fel a falu életének eseményeit. Nagy veszteség számunkra, hogy az ecset kihullott a kezéből. Sok szép kép születhetett volna még.

Nem érhette már meg műveinek azt a gyűjteményes kiállítását sem, amelyet 1983 nyarán rendeztek meg a kultúrházban.

Gáborházi Károly festményei tiszták és természetesek. Nincs bennük semmi sallang, semmi cifraság, semmi erőltetettség. Alakjai olyan harmonikusan illeszkednek a térbe, mintha maguk is a pilisi táj részei lennének. Az emlékezetből festett képek nem a valóság centiméterre pontos ábrázolásai, hanem inkább újrafogalmazásai, s ezek ezáltal emberibbek és emelkedettebbek.

E képeken a festő mintha megtalálta volna az elveszett időt és az édenkerti harmóniát. Képei nosztalgikus vágyódások egy nem létező világ után, amelyre egész életünkben vágyunk, s ahová soha meg nem érkezhetünk.

A Kápolna utcai ház, amelyben ma Károly bácsi özvegye és fiának családja él, tele van a hajdani művész-tanár-ember festményeivel. Az Iluska-forrásnál játszó gyerekek, a Szent János-tó, a mise után beszélgető emberek, a hajdani grófi kastély, a Kálváriáról érkező áhítatos körmenet képi emlékei fogadják az oda látogatókat.

De szép, de jó is lenne, ha több mint két évtized után a nagyközönség ismét láthatná e műveket egy gyűjteményes kiállítás keretében.

Fogarasy Attila

Kapcsolódó galériák
Hírek []
Események []
Dokumentumok []
Aloldalak []