Pilisvörösvár
Puszta Sándor - Költő
Puszta Sándor - Költő

A Magyar Irodalmi Lexikon (1965. Akadémiai Kiadó, Bp.) így ír a költőről:

Puszta (Katona) Sándor Görgetegen született 1911. okt. 28-án. A budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. (Erről a Kortárs magyar írók kislexikona /1959-1988. Magvető, Bp., 1989./ másképp tájékoztat: A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsésztudományi karán szerzett filozófia-művészettörténeti doktorátust.)

(Pilisvörösvári pappá szentelése után ebben a községben volt káplán 1937-ig. – Szerk.)

1937 óta Leányfalun volt (haláláig) plébános. Versei és prózai írásai 1932-től jelentek meg a fővárosi (Élet, Vigília, Új Idők, Kelet Népe, stb.), erdélyi (Pásztortűz, Vasárnap) és felvidéki (Magyar Minerva, Új élet) folyóiratokban; 1945 óta csak fordításokat publikált a Vigíliában. Népi hangú tájverseket írt, s ezeket Móricz Zsigmond rendkívül lelkes szavakkal üdvözölte.

Művei: Búzaszentelés (versek, Székesfehérvár, 1934.); Jegenyék. Üzenem a nyárnak (versek, Pilisvörösvár, 1936.); Gyümölcsoltó (versek, 1937.); Pók a tükrön (versek, 1938.); Líra a művészetben (tanulmány, 1940.); Vadludak (versek, 1940.); Versek (1940.); Levelek Anonymához (1941.); Rapszódiák könyve (versek, 1941.); Hegyre menet ritkulnak a fák (versek, 1969.); Bronzveret (versek, 1971.); A fények rézsút esnek (versek, 1976.); Személyre szólón (versek, 1978.); Cinkenyom (versek, 1981.); A tű foka (vál. Versek, 1984.).

Irodalom a költőről:

Kállay Miklós: Nemzeti Újság, 1932.; Kiss Jenő: Erdélyi Helikon, 1935.; Rónay György: Vigília, 1939.; Bartalis János: Kelet Népe, 1940.; Móricz Zsigmond: Kelet Népe, 1942.; Lengyel Balázs: Verseskönyvről-verseskönyvre. Líránk a 70-es években (Magvető 1982., 390-392. old.) kritikájában kétkedve írja: “… tudom tudtod nélkül – hajszálunk se hull, – de számolod-e a hulló fejeket?” (mondja a költő). Aki írta, természetesen nem papköltő, hanem költő.

Puszta Sándor költeményeiben egy egész világ tárul fel. Belőlük villan elénk Hirosima és a századvég, illetve ezredvég válságos útkeresée, az emberért, az emberiségért, a népért és hazájáért aggógó szorongása, de egyszersmind emberi és művészeti hitvallása is. Emberi és költői útja – saját vallomása szerint – kaland és megkísértetés, harc és küzdelem, vesztés és siker, melyhez hozzátartoznak a sebhelyek, valamint a megtalált mélység, s a kihordott szépség és a rokontalan magány ünnepei.

Móricz Zsigmond 1942-ben így ír róla:

“Puszta Sándor a legnagyobb rejtély volt előttem évekig. Ez a rejtély most megoldódott… mégiscsak költő lett. Idezüllik közénk… Ez a hang egészen az övé, tiszta és megdöbbentő. Ha elődöt keresek: Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata.” Gazdag képzeletvilágú s eredeti költő. Újító és megőrző, jellegzetesen egyéni lírája az “örök és korszerű” szintézise.

Kezdetben forróvérű, robbanólelkű ősmagyar igric. Éget a hőfoka. Aztán a pap szólal meg megbékélten. Ünnepélyesen és misztikusan. Néha kihallatszik a somogyi táj csodálása (majd a Pilisek üzenete s végül a legányfalusi környezet. – Szerk.)

Előszó Puszta Sándor: A fények rézsút esnek. Versek. (Ecclesie Könyvkiadó Budapst, 1976.) c. kötetében.

Minket leginkább a vörösvári káplánház csöndjében született versei érintenek. Barátja volt dr. Réthy Zoltán orvosnak, a költőtársnak és Vass Mártonnak, a templomi ének megújítójának és karmesternek.

Papsága mély hittel átélt és gyakorlott hivatás, de költészete nem mondható csupán “papköltő” címmel. Korlátoktól, előítéletektől mentesen fejti ki mondanivalóit korról, magyarságról, emberségről erős sodrású szuggesztív hangú költeményeiben. Drámai látása távol áll minden kiábrándultságtól és pesszimizmustól. Népies hangvitelű, a természet szépségeit dicsérő, életörömöket sugárzó, a szülőföld iránti hűséget megvalló érzékletes tájversek és életképek, háborúellenes alkotások és misztikus rapszódiák egyaránt helyt kapnak versesköteteiben. Krisztus kínszenvedéseihez fűzött széljegyzetei, az öregedés gondjait, az élettől búcsúzó ember fájdalmát, tépelődését, reménykedését és megnyugvását kifejező versei is felvillannak.

Ki hegyre megy …

Ki hegyre megy, annak

Kardok közt kell járni

S odafönt a csúcson

Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,

Kit Isten keresztel.

De nem babérággal,

Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle

Fog szívébe vágni.

Mégse engedj, Uram

Félúton megállni!

Hegyre menet ritkulnak a fák

Hegyre menet ritkulnak a fák

a félút árkán leülök

a fejem tiszta s a szívemben

már lázadón nem hevülök

Kószáltam hajdan, haj, hány égtáj

hány vidék várt, fogadott

hány ismerős és hány közömbös

parolát, kezet hány adott

A kapott sebek láza tüzel

szorít még a lánc helye

Szívem nehéz a népemmel és

hazámmal csordig tele.

Donum

kaptál egy arcot

apád anyád arca

kaptál egy nevet

hordozd becsülettel

kaptál egy kezet

ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet

igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot

javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet

viseld el ha tudod

kaptál egy napot

még mindent jóvátehetsz

Részletek Puszta Sándor dr. Réthy Zoltánnak írt “A Stefánia 10 éves jubileumára” című verséből:

Mint szél hord magot s ahol leejti,

Virág lesz, bokor, jegenye-sudár,

Úgy hulltál ide Erdély ős szívéből

s második hazád lett Pilisvörösvár.

Tíz éve áll a Stefánia háza,

Tíz éve él benn a szeretet,

Tíz éve, Istenem, izmos magyar jövő,

Megmentettél mennyi gyermeket!

Megtartani mindegyes magyart,

A gyermeket, bennük leszünk nagyok.

Hallod, orgonál a Pilis rengetege,

S csendülnek jövőbe zengő kardalok!

1938. nyarán látogattam meg őt, a már akkor ismert jó nevű költőt és büszke voltam, hogy nemcsak Somogy szülöttével és leányfalu remetéjével, hanem a Pilisek költőjével is kezet szoríthattam és elbeszélgethettem. (Szerk.)

A költő néhány verse: A fények rézsút esnek” kötetből.

A Pilisek alól írottak:

Olvad a hó

Olvad a hó. A Pilis hosszú álom után

Dörzsöli szemét. Nevetnek dalos csermelyek.

Hóvirág nyíl s mint cigánypurdék pőrén

Fogócskáznak friss tavaszi szelek.

Újholdkor, mint süldőlány homloka,

Tele lesznek apró kiütésekkel a fák,

Levelet hajt néma szerelmük

S vadmalacok szopnak alattuk anyát.

Még bundán hál a pásztorlegény, de bűvös

Ujjai alatt fűzág bont már víg sípot.

Valami csiklandósat álmodik a föld,

S a csalitosban szólnak a rigók…

Jószerencsét  (részlet)

S rámköszöntött férfiasan

Egy bányász az útkanyarban.

Muzsikált a hangja szét,

Zendített: Jószerencsét!

Imádság volt ez a pár szó,

Békét hintő, andalító,

Fényt-derítő, szent zene.

Régen elmúlt, most is érzem,

Véremben ben lüktet mélyen,

Mintha folyton zengene.

Adjon Isten! Feleltem rá,

Jószerencsét mi kettőnknek,

Kik járjuk a tárna mélyet

S ránkhuhog a vaksi éj.

Adjon Isten! Jószerencsét!

Neked testvér, nekem testvér,

Adjon Isten! Jószerencsét!

Minden házba mi befér…

Béke

Hajlik a hold arany ága

hold aranya a faágra

hajlik az ág a gyümölccsel

játszik a fény a szívemmel

Pilisekből jön az este

pár csillagot ejt szívemre

a szívemre, levelekre

teríti az őszi csendre

ráteríti a világra

csupa arany minden ága

csupa csend és csupa illat

a szívem meg csupa csillag

Halk nyári számadás  (részlet)

Tárult égen még csatázik

Villámaival az ég.

Itt-ott borzas tócsák ringnak,

Tetejükön buborék.

Heves volt a nyári zápor,

A sok lomb, úgy lóg a fán,

Mint száradó, nedves ruhák,

Dróton, nagymosás után,

Mit zöld vízben öblögettek

Égi sajtár fenekén,

A Pilisek gőzölögnek,

Ömlik a vad nyári fény.

Lent aratók uszálya ring,

Tűnő dallam, szétomol,

Aztán újra egybefogja

Arany kotta: kévesor.

Halhatatlanság

A Pilisaljból, egészen föl-ig,

Bűvölő kakukkszó kísért.

Dalukban, lehet bűn vagy babona

Mégis az öröklét kísért.

Lent még kötődtem. De kezdem

Megszokni, itt fönt, a csúcson állva.

Csupán az első öt-hat perc

Szokatlan a halhatatlanságba…

Egyéb versek

Csőszéknél voltam provideálni

(provideálni = szent úravalót kiszolgálni)

Hálás vagyok minden új csodának,

Rádiónak, fénynek s roppant bámulom,

Hogy ujjam a falon csak végighúzom

S villany cikáz át a sötét szobámon.

Rajongója vagyok az embernek is,

S szeretem, ha örül, ha táncol,

Vagy agyának titkos csarnokából

Új felfedezést, szikrát villant elő…

Tegnap mégis azt mondtam, semmi ez!

Tegnap mégis azt mondtam, kevés!

Jó, hát próbálom, megmagyarázni:

Csőszéknél voltam tegnap provideálni.

A csőszné, szegény, feküdt az ágyon,

Ha ágynak lehetne azt is mondani,

Rongyok között. A farkasordító hideg

A csöpp meleget az ablakon hordta ki,

Úgy volt beragasztva egy papírdarabbal.

Beléptem. Felharsant a kardal:

Enni kért hat apró gyerek.

Elszégyelltem magam s először

Gagyogtam: fiaim, én nem enni hoztam,

Hanem az Istenkét, aki

Beteg anyukátok fogja meggyógyítani.

Pedig nálam volt az Örök Kenyér!

Az Isten volt velem – s nem tudom, miért

Kicsit féltem az éhes nebulóktól.

Borzasztó szegénység… A portól

Letenni sem tudtam a szent Testet,

Csak úgy gyóntattam meg a beteget.

Óh, – szólt – most boldog vagyok.

Uram Bácsalmásra ment tegnap, gyalog

Egy rokonunkhoz, ki tartozik nekünk.

Pénzt hoz. Jó az Isten, lesz majd kenyerünk…

Lassan, pihegve mondta a nagy szókat:

Ő nem hagyja el a benne bízókat!

Csak néztem, néztem ügyefogyottan

S megrendülten arcán a pirosló bimbókat,

Mikből a láz rózsái fakadtak. Sötétedett.

A bútorok ijesztő színt kaptak –

S kért, ne menjek, kicsit még maradjak,

Hisz nemsokára hazaér az ura…

S eltervezgetett, meggyógyul s búcsúra

Lalikának új csizmát csináltat.

Borka megkapja Julis ruháját, a használtat,

S az őszi kommencióból jut majd tűzifára…

Figyeltem, nem megy-e fel láza?

S a haldoklóval egyedül egy földes szobában,

(A gyermekeket átvitte a szomszéd)

Elgondolkodtam a furcsa, furcsa sorson.

S ne haragudjatok, ha ki is mondom:

Bántam a villanyt, mi ömlik és zuhog

Cukrászdákba, hallba, színházba és bárba,

Villámhirdetésre jut s a Citadellára,

De egy csepp nem jut e szobába!

Bántam a vonatot, mi luxuskocsikkal

Előkelőn vágtat Svájcon, Tirolon

S nem veszi fel a szegény csőszné urát

Hogy hat gyerekének egy falatot hozzon!

Bántam mindent, mit kitalált az ember,

Hogy szebb legyen a kultúra, a háza,

S magyar tanyákon édesanyák halnak

S egy fokkal sem megy le, egynek se a láza!

Bántam mindent, mit adott az Isten,

Mért oly gőgös, önző a világ,

Mért nem jut minden asztalra kenyér,

Egyiknek csak tövis, másiknak csak virág!

Mért nem osztozunk igaz sorssal rajta

Mért nem érezzük a haldoklók lázát –

Bocsánat Asszonyom, egy estélyi ruhából

Megfoltozhatnánk hat Boris rongyocskáját

Álltam, álltam a haldokló mellett,

Míg fáradt szemét lázasan lehunyta,

Imádkoztam… S talán Bácsalmásról

Épp most indul gyalog vissza az ura…

Tíz éve halt meg Puszta Sándor

A katolikus szellemű irodalom folyamatosságát a XX. század eleje óta jórészt a líra tartotta fenn hazánkban. Harsányi Lajos és Sik Sándor század eleji fellépése óta – melyhez az első világháború után Mécs László is csatlakozott – többen jelentkeztek, akik kiteljesedett életművükkel, eredeti költői tehetségükkel erősítették a katolikus szellemiséget. Ilyen költő volt az 1911-ben született Puszta Sándor is – egyike a katolikus líra legvonzóbb egyéniségeinek.

Annak idején prózairodalmunk óriása, Móricz Zsigmond fedezte fel az irodalmi hajlandóságú fiatal lelkészt. Puszta mint leányfalusi plébános egészen a nagy író haláláig közvetlen és jó kapcsolatan állt Móriczcal. Móricz helyesen ismerte föl, hogy a fiatal papköltő életének központjában a magyar táj és ember áll. A hazai táj, mint állandó mozgatóerő és téma folyamatosan dúsította Puszta fiatalkori költészetét. Az évszakok változásai, az erdők és mezők hamisítatlan, színes világa ott dobogott verseiben – s a természet átfogó rajzán, világán túl mindig ott találta a legfőbb Jót: magát az Istent.

Puszta Sándor későbbi korszakaiban még erőseben fejezte ki a mindenséggel s a szűkebb hazával való mély kapcsolatot. Belülről fakadó humanitása, az emberiség féltése a nehéz történelmi időszakokban a legszebb megfogalmazásokra serkentették.

Külön fejezetet érdemel a magyar földdel való összeforrása: az Alföld, a Dunántúl, a Pilis közvetlen érintése többet jelent számára, mint egyszerű természeti leírás: az élő ember világának átfogó gondolataival jelentkeztek.

Verseiben egész életén át harmonikusan megfértek egymással: a költő és a lelkipásztor. Soha konfliktus nem keletkezett e két funkciója köztöt, egyik a másikat támogatta abban, hogy Krisztus evangéliuma maradéktalanul eljuthasson az emberekhez. Lírája számos hívet szerzett számára, nemcsak a katolikus, hanem a más beállítottságú emberek körében is.

Halálának 10. évfordulóján kegyelettel és tisztelettel emlékezünk értékes életművére és emberi alakjára egyaránt.

Szeghalmi Elemér

Új Ember 1993. tavaszán

1995. november 21., kedd /Pest megye (cikk)

Leányfalu plébános-költőjére emlékezett

Évfordulót ünnepeltek nemrég Leányfalun a Puszta Sándor Kör tagjai. Pizzákné Horváth Juliannával, az önkormányzat igazgatási előadójával beszélgettünk a költőről:

– Puszta Sándor nagyon szeretett Leányfalun élni. 1937-ben költözött ide, ahol plébánosként dolgozott haláláig. A falu lakosai is tisztelték, felnéztek rá, nemcsak úgy, mint plébánosukra, hanem mint nagy tudású íróra is. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem engedjük emlékét feledésbe merülni. Megalakítottuk a kört, vállalva, hogy felkutatjuk és gondozzuk hagyatékát s szellemiségét – mely túlmutat Leányfalun – legalább itt megőrizzük.

Bár a tizenegy fővel alakult csoport még az életmű feltárásának kezdetén tart, létszáma mégis hetven, és a tagokat lépten-nyomon meglepetések érik.

– Milyen meglepetések?

– Négy regényt is találtunk a hagyatékban, s több kötetnyi kiadatlan verset, de több szalagra való hanganyagot is, mely prédikációt tartalmaz. Megtudtuk, hogy 1945-ben letartóztatták, mert a háború alatt bolsevikellenes beszédet tartott. Hívei azonban aláírásokat gyűjtöttek, tiltakoztak, így elérték, hogy szabadlábra helyezzék. Könyvei csak 1969-től jelenhettek meg.

– Milyen rendezvényeket szervezett a kör?

– Megrendeztük a Puszta Sándor-szavalóversenyt az általános iskolában. Jövőre is sort kerítünk rá. Nyár elején Budapesten irodalmi délutánt szerveztünk, melyen Tóbiás Áron irodalomtörténész emlékezett meg a költőről. Puszta Sándor-emléklapot is alapítottunk. Szeretnénk létrehozni egy emlékszobát, ahol állandó kiállítás keretében bárki megtekinthetné a hagyatékot.

Puszta Sándor közel állt az emberekhez, prédikációival nagy tömegeket mozgósított. A pusztába kiáltó című regényét most készül kiadni a Literátor szerkesztősége. A helybeliek anyagilag támogatják a kört, de várnak minden dokumentumot, anyagi segítséget, hogy minél teljesebb legyen ez az életmű, és elfoglalja őt megillető helyét Puszta Sándor, akinek emberi és költői nagyságát Móricz villantja fel leginkább Rapszódiák című könyve méltatásakor: “Ez a hang az övé, harang és tilinkó, orgona és kolompolás, de tiszta és megdöbbentő. Itt nincsenek Mécs-asszociációk, Ady-relikviák, Falu Tamás-enyhülések. Ez valahogy kiszaladt belőle. Ha elődöt keresek, Vörösmarty és Arany. A Dunántúl zengése és az Alföld áhítata. Örülök neki. Valaki jött.”

Törő István

Pest Megyei Krónika, 1995. XI. 21.

Hírek []
Események []
Dokumentumok []
Aloldalak []