Hidas György (1993)

posztumusz

tanár

Sírja: 21. parcella, 3. sor, 22. sírhely

Pilisvörösvár díszpolgára
(posztumusz, 1993)

Pilisvörösváron született 1914. április 16-án.

Édesapja Herbszt János középparaszt, anyja Braun Terézia. A család legfiatalabb fiúgyermekeként az elemi iskola befejezése után kiváló tanulmányi eredménye és gyengébb fizikuma miatt továbbtanult. A Medve utcai polgári iskola befejezése után Esztergomban az Érseki Tanítóképzőben szerzett kántor-tanítói oklevelet. A végzés után nem kapott rögtön állást, először Pilisszentkereszten, majd Pilisszentivánon helyettesített. 1937-ben megházasodott, ekkor kezdett Pilisvörösváron tanítani.

Felesége Steckl Erzsébet tősgyökeres pilisvörösvári család gyermeke. A háború idején már négygyermekes családdal a lakóházat ért bombatalálat miatt ismét Pilisszentkeresztre kényszerült költözni, mivel itt kapott lakást, mely a családnak fedelet biztosított.

A kezdődő konszolidáció idején – 1947-48-ban – visszatért szülőfalujába, és nyugdíjba menéséig itt, a pilisvörösvári általános iskolában tanított ének-zene és német tantárgyakat.

A család – hat gyermek mellett – soha nem volt jómódú, de a szükség idején is elégedetten és főleg békességben élt.

Az ötvenes évek elején elvégezte a főiskolát – munka mellett – és az ének-zene szakosító tagozat befejezése után szaktanári képesítést szerzett. Nem sokkal később a helybeli iskola énekkarát megszervezve megyei és országos rendezvényeken értek el szép sikereket. Ugyanebben az időben a Vass Márton kántor vezetésével működő bányászénekkar munkájába is bekapcsolódott, s alkalmanként dirigálta a nagyhírű énekkart. Mellékállásban a bányatelepi templom kántori munkáját végezte, amíg lehetett, mert a tanári pályán ez egy idő után nem volt lehetséges.

Gyermekei mind jól tanultak, mindannyian diplomát szereztek, orvos, gyógyszerész, tanár, külkereskedő, gyógyszerész-asszisztens, és pénzügyi szakember került ki a család hat gyermekéből.

Hidas György mindig büszke volt származására és magyarként is ápolta azokat a hagyományokat, amelyeket őseink magukkal hoztak Ausztriából, Németországból, s azt hiszem – szívós munkája nélkül -, nagyon nagy részben feledésbe mentek volna. Ennek a munkának eredményeképpen volt érthető, hogy a magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége tagjai között szerepelt már alakulásától kezdve, s nagyon hamar az országos vezetőség tagja is lett. A Neue Zeitungban igen sok értékes cikke jelent meg. 

Megalapította a községben a Nemzetiségi Tánccsoportot, és annak 25 éven át vezetője volt, s a munka dandárját ő végezte, ami a zenei rész, a kíséret szervezését és kivitelezését illeti. 

Nagy szerepe volt a tánccsoport hazai és nemzetközi elismertetésében s ezzel is hozzájárult a ma meglévő nemzetközi, főleg német nyelvterületi kapcsolataink kialakulásához és fenntartásához.

Nyugdíjba kerülését felesége hirtelen halála keserítette meg, ami egy ideig munkájában is hátráltatta, de második házassága – Dr. Drozdy László özvegyét vette feleségül – után aktivitása a régi volt.

Fáradhatatlanul gyűjtötte a régi dalokat, mondókákat, történeteket, s ezek hosszú sora jelent meg a Neue Zeitungban, majd a helyi lapban, mindenki örömére. Dalos gyűjteményének nyomtatott kiadása nem sokkal betegsége kezdete előtt valósult csak meg, ez újra nagy energiákat mozgatott meg benne, s ennek eredménye volt, hogy a még ma is működő felnőtt énekkart is megszervezte.

Fáradhatatlan polihisztor volt. Öt hangszeren játszott – zongora és orgona, mint főhangszerei mellett kitűnően tangóharmonikázott, hegedült, furulyázott, s idős korában, miután hozzájutott egy Steyer citerához, azon is megtanult játszani. Megszámlálhatatlan sok szerzeménye, hangszerelése még ma is szerepel ének- és tánccsoportok műsorán. Verseit –
melyeket többségében csak a család ismert – ma is nagy élvezettel hallgathatjuk. Súlyos betegen, ágyban fekve is cikket írt a helyi újságba – ez örök aktivitását is jellemzi – s utolsó cikke már halála után jelent meg nyomtatásban.

Értékes életet élt, és 1992 januárjában szerettei körében hunyt el gyógyíthatatlan betegség következtében, sok türelemmel viselt szenvedés után. 

Elismerést életében keveset kapott, igaz nem is törekedett rá, de biztosan jól esett volna neki. 

Pilisvörösvár, 1993.október