Vissza
1937. november 22-én született Gyulán. Nehéz körülmények között élt testvéreivel együtt. Valamennyien jól tanultak. 14 éves korában Székesfehérvárra került, itt kezdte középiskolai tanulmányait. Később visszakerült Gyulára, és itt beiratkozott a Képzőművészeti Körbe. Ottani mestere biztatta, mert felfedezte benne a tehetséget és a kézügyességet. Ekkor még inkább a festészet érdekelte. Később, mint kőfaragó a plasztika, szobrászat felé orientálódott. Művészeti pályájára Budapesten készült fel. Mesterének Kiss Sándor szobrászművészt tekinti. 1969-ben került Pilisvörösvárra. Ezt a helyet tudatosan választotta a kő közelsége miatt. A Képzőművészeti Alap tagjai közé 1971-ben került. A kőszobrászat mellett a plakett-készítést és a fafaragást Kiss Sándortól tanulta meg. Legközelebb azért most is a kő áll hozzá, de nagyon szereti az érmék készítését is. “1973-ban megnősültem, vörösvári lányt, Szilágyi Évát vettem feleségül. Családot alapítottam, s azóta itt élek és itt dolgozom.” Több önálló kiállítást rendezett, és rendszeresen részt vesz közös és országos kiállításokon. Köztéri munkái leginkább Budapest környékén találhatók: Pilisvörösváron, Perbálon, Herceghalmon. “Első köztéri munkám a pilisvörösvári Bányászemlékmű, mely nagyságánál fogva (27 t) a bányában készült. Ezzel tiszteletemet fejeztem ki hősies harcukért és nehéz munkájukért.” Hónapokig járt a bányába a követ formálni, hasogatni. Ezalatt a kőfejtők életét élte. Pest megyében több köztéri munkája van. Legkedvesebb munkája a budaörsi “Városköszöntő”. Nem kívánkozik külföldre, itthon, a munkatermében érzi jól magát. Szívesen húzódik meg itt, Vörösvár utolsó utcájában, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Zajnát-hegyekre. Munkáját szereti és jól végzi. Jelenleg Tolna megyében már a második emlékművet készíti a világháború áldozatainak emlékére. Plakett-rendeléseit a Képcsarnokon keresztül kapja. Az utóbbiak főleg PRO URBE és polgármesteri díszláncra vagy évfordulókra készülnek. Szívesen vállal szobrászmunkát, és örömére szolgál, ha a megrendelők örömére és megelégedésére eleget tud tenni a felkéréseknek. Örül, ha a szakma elismeri munkáját, mégis mindenekelőtt legfőbb számára a családja.
Fogarasy-Fetter Mihály
Rejtőzködő értékek
Látogatóban Bajnok Béla műtermében
“Amit az ember nagyon akar, kicsit mindig sikerül!” – Egy művész ars poeticája ez, olyan emberé, aki szereti maga körül a csendet. Kerüli a társasági életet, csak ritkán mozdul ki otthonról. Pedig a nyilvánosságnak dolgozik, az emberek örömére alkot. Műtermében most is kész művek, és még munkában lévő szobrok, érmék sorjáznak. A hetvenedik életévéhez közeledő Bajnok Béla ereje teljében lévő művész. Nemrégiben fejezett be egy nagy művet (hogy ez mi, egyelőre maradjon még titok), amely majd városunkat gazdagítja.
Bajnok Béla a műveivel maradandóbban van és lesz jelen az emberek életében, mint mondjuk néhány “sztár”, akik a női lapok és a tv-rádió műsorok gyakori szereplői. Mégis, ez utóbbiakat ismerjük jobban, ami manapság természetes jelenség.
De azt se feledjük, hogy már régen megíratott: “Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek, ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.” (Ótestamentum, A prédikátor könyve) Ennek jegyében készült ez a beszélgetés is.
– Gyulán nőttem fel, nehéz körülmények között. Édesanyám egyedül nevelt minket, három fiútestvért. Nem volt könnyű életünk, de ő mindent megtett azért, hogy tanulhassunk – mereng el a művész. – Iskola után képzőművész körbe jártam. Rajzoltam, festettem – állítólag nem is rosszul -, de elkezdtem mintázni is, ami egyre jobban megtetszett. Elkezdett érdekelni, hogy vajon mit lehet a kövekből kihozni? Miközben ez foglalkoztatott, a székesfehérvári Mélyépítő-ipari Technikum-ban tanultam, de éreztem, hogy ez nem az én világom. És mivel a családot is segítenem kellett, ezért inkább kitanultam a kőfaragó szakmát. El is kezdtem kőfaragóként dolgozni, de egy idő után ez a munka már nem elégített ki. Huszonhárom évesen megérett bennem a gondolat, hogy szobrász akarok lenni – villan fel a tekintete. – Néha furcsa dolgok motiválják az embert, az egyik újságban megláttam egy szobrászról készült fényképet, és ez mély nyomot hagyott bennem. Megéreztem, hogy ez az, ezt kell nekem is csinálni. Később egyébként találkoztam azzal a szobrásszal, akiről az a kép készült, és dolgoztam is vele. Érdekes, ugye?
– Szerintem igen. A pályája is ilyen érdekesen kezdődött?
– Tudtam, hogy ha szobrász akarok lenni, fel kell jönnöm Budapestre. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, majd a művészeti tanulmányaimat is Budapesten végeztem. Azt terveztem, hogy kőszobrásznak tanulok, és elvégzem a Képzőművészeti Főiskolát. Nehéz időszak volt, nem volt lakásom, ismerősöknél húztam meg magam. Vagy még ott sem. A Képzőművészeti Kivitelező Vállalathoz kerültem – az is elég kalandos ügy volt -, ahol gyakran a műhelykocsiban aludtam, mert nem volt hová mennem. De lelkes voltam, és bíztam a szerencsémben. Esztétikából, filozófiából diplomáztam, és egy országos pályázatra beadtam néhány pályaművet. Elfogadták őket, így alig egy év után már országos kiállításon szerepeltem. Elvileg ide csak a Művészeti Alap tagjai küldhettek volna műveket. A zsüri fel sem tételezte, hogy én nem vagyok tagja semmilyen művészeti szervezetnek. Elbírálták, és jónak találták a szobrokat. Így, bár hivatalosan még nem voltam művész, de a kiállításon mégis részt vettem.
– Mi történt ez után?
– Egy remek szobrászművész családhoz, Kis Sándorhoz és a feleségéhez kerültem. Ők megtervezték a műveket, amiket aztán közösen dolgoztunk ki. Rengeteget tanultam nála, Kis Sándor volt az én igazi mesterem. Kiváló művész volt, aki még Ferenczi Bénitől tanulta az érmekészítést. Rengeteget dolgoztunk, és nyugodtan mondhatom, meg kellett szenvednem azért, hogy én is művész legyek. 1971-ben az addig elkészített saját műveim alapján felvettek a Művészeti Alapba, amelynek az óta is tagja vagyok. Azóta mondom, hogy amit az ember nagyon akar, egy kicsit mindig sikerül.
– Mire a legbüszkébb az eddigi pályafutása során?
– Például arra, hogy valóban csodálatos mestertől tanultam, aki a bizalmába fogadott, és akivel közösen remek dolgokat alkottunk. A Vatikáni Magyar Kápolnában van három dombormű, amelyet Kis Sándor tervezett. A kifaragását viszont már én végeztem el. Vagy például arra, hogy a Petőfi Sándor születésének 150-ik évfordulójára kiírt pályázaton az én plakettemet fogadta el a zsüri. Talán elmondhatom, hogy sikeres érmekészítő vagyok. Az elmúlt 20 évben rengeteg plakettet készítettem. De értékes például a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nagytermében lévő fából faragott dombormű is, amelyet Kis Sándorral együtt készítettem el.
– Hogyan lehet a kőbe vagy fába életet vinni?
– Csak úgy, ha az ember azonosul azzal, amit csinál. Amikor a Nagy Lászlóról készített portrémon dolgoztam, Nagy Lászlóvá kellett válnom. Vagy amikor Illyés Gyula portréját készítettem, nem az arcát, hanem az embert kellett meglátnom és megmintáznom. Ez nehéz, gyötrelmes folyamat. Ezért szeretek egyedül dolgozni. Amikor alkotok, különleges kapcsolatba kerülök az anyaggal. Ma már sokféle gép segítheti a szobrászok munkáját. De én nem használom ezeket, mert csak kézzel akarok és tudok lelket lehelni a kőbe. És ezt nagyon fontosnak tartom. Ha nincs meg ez a személyes kapcsolat, nincs meg a szobor sem.
– A vörösváriak számára a legismertebb alkotása a Polgámesteri Hivatal előtt álló bányászemlékmű. Ez hogyan készült?
– Fontos a fogalmazás, hogy ez egy emlékmű. Nem szobor, hanem emlékmű. A kettő egészen más. Az emlékmű jelkép, a szobor pedig figurális kompozíció. Én emlékművet, tehát jelképet készítettem a Pilis medencében élő és dolgozó bányászok életének és harcainak tiszteletére. A története az 1960-as évek végére nyúlik vissza. Akkor már Pilisvörösvárott éltem, és a Pilisvölgye Napokon volt egy kiállításom. A kiállított szobrok, érmék mellett szerepelt egy, a magam számára készített tanulmányom is, amelyet a bányászélet ihletett. Ez tetszett meg a megyei elöljáróknak, és így kaptam később egy felkérést, hogy ezt készítsem el emlékmű formájában is.
Így kezdődött. Aztán őrült munkával folytatódott. A budakalászi bányában kirobbantott hatalmas követ egymagam faragtam meg. Kötélen függve dolgoztam, sütött a nap, vert az eső, de végül elkészült. Az ottani kőfejtők először csak somolyogtak, hogy mit akar itt ez a kis ember. Előfordult már, hogy a bányában más művészek is nekifogtak valaminek a kifaragásához, de a befejezést rájuk hagyták. Én viszont nemcsak elkezdtem, hanem be is fejeztem. Ezt olyan nagyra értékelték az ottaniak, hogy tiszteletbeli brigádtagnak is megválasztottak.
– Másutt és mások is tiszteletben tartják?
– Vannak művész barátaim. Köztük József Attila-díjas költő, Kossuth-díjas grafikus is. Nagyon örülök például Simai Mihály költő barátságának. Együtt gyerekeskedtünk, a nehéz idők ellenére is csodálatos dolgokat éltünk át együtt. “Az eperszedő szél” című verse is, amelyik a “Fényörvények” című kötetének a nyitó költeménye, az egyik ilyen közös élményünk nyomán született. Nagyon szeretem, mert ezekben a sorokban benne van az egész életünk.
De ne csak személyekről beszéljünk. Vannak települések is, ahol megbecsülnek. Budaörsön például, ahol a polgármesteri hivatal előtt áll a kedvenc szobrom, egy köszöntő figura. Vagy Pálfán, ahol évről évre visszatérő vendége vagyok a nyári művészeti alkotótábornak. Több művem is áll már a faluban, köztük egy Illyés Gyula-portré, és egy második világháborús emlékmű. Békéscsabán van egy vörös márványból készített Eötvös József-portrém, Gyula városának pedig, a Kossuth-díjas festőművésznek, Kohán Györgynek a portréját készítettem el. Ez a róla elnevezett múzeumban látható. De van szobrom Siófokon, vagy Regölyön püspök által felszentelt második világháborús emlékművem. És még ezen kívül is sokat sorolhatnék. Szerte az országban tizenkét köztéri munkám látható. Ezekre vagyok a legbüszkébb.
– És mi a helyzet Vörösváron?
– Hát, hogy is mondjam? Nemrégiben eleget tettem egy megtisztelő egyházi felkérésnek, amelynek az eredményét remélem, hamarosan láthatják majd az emberek. De ez minden.
– Miért csak ennyi?
– Ezt nem tőlem kell megkérdezni.
Valóban nem. Aki azonban márt járt Bajnok Béla műtermében és látta a kész, vagy éppen készülő szobrokat, netán munka közben is megleshette a mestert (nekem már többször volt részem ebben az élményben), az csodálkozik. Ennyire gazdagok volnánk, hogy így hagyjuk rejtőzködni az értékeket?
Ha nem, akkor érdemes felidézni az ősi szöveget: “Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak, ideje a rontásnak és ideje az építésnek.” (Ótestamentum, A prédikátor könyve)
Várhegyi Ferenc
A művész 2020. július 25-én hunyt el Pilisvörösváron.
