Vissza
Vörösvári ki kicsoda…
…a zeneművészet világában? A fent olvasható címmel riportsorozatot indítunk útjára, mely a művészvilág, számunkra rejtett, vagy kevésbé rejtett csillagait mutatja be.
Elsőként egy olyan művésszel ismerkedhetnek meg, aki éppoly otthonosan mozog a komoly- és a könnyűzene világában is, s nem jelent gondot számára, ha a muzsika világklasszisaival kell együtt játszania.
Bemutatom Önöknek: Vörös Tibor trombitaművészt. – Hogyan indult a trombitáskarriered? – Kezdetben Hidas Gyuri bácsinál harmonikáztam, de az akkoriban nagyon népszerű Ötvös cirkusz hatására, egyre inkább vonzott a trombitálás. Így, az első év elengedhetetlen furulyaórái után végre teljesült a nagy álmom, és Németh János tanár úr növendéke lettem.
– Ő mennyiben befolyásolta a zeneiskola utáni pályádat? – Nagyon jó oktató volt, és még most is az. Megszerettette velünk a zenét, ami a zeneiskolai oktatásban, véleményem szerint, a legfontosabb dolog. – Az első elismeréseket igen fiatalon kaptad. – Igen. Zalaegerszegen, az Országos Trombitaversenyen harmadik helyezést értem el. Kilenc éves voltam ekkor. Az általános iskola után felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, Török István trombitaosztályába. Délelőtt humán tárgyakat tanultunk, délután pedig zeneórákra jártunk, végül estig gyakoroltunk. Érdemes volt, mert az utolsó évben megnyertem a Concertino Praha Nemzetközi Trombitaverseny magyarországi selejtezőjét.
– Az érettségi után? – Ausztriában, Grazban nyertem felvételt a Zeneművészeti Főiskolára. Ez volt a nagy koncertek és utazások első időszaka. Nagy élményt jelentett, mikor a pápa Eisenstadtban járt, és az iskolánk ötvenfős rézfúvós együttesét kérték fel a közreműködésre.
– Talán még ennél is nagyobb élmény lehetett a világ egyik legnagyobb karmesterével dolgozni. – Ahogy mondod. Felvettek a Gustav Mahler Nemzetközi Szimfonikus Zenekarba, ahol a világhírű Claudio Abbadoval dolgozhattam együtt. Ezzel a zenekarral újabb utazások sora vette kezdetét Németországtól Belgiumig, Olaszországtól Franciaországig.
– A főiskolán is jutalmazták a teljesítményedet? – Két alkalommal kaptam meg a legjobb hallgatónak járó ösztöndíjat, és Steiermarkban, ahol zeneiskolákban tanítottam, szintén elismerést szereztem. Aztán a hazai művésztanár és trombitaművész diplomának is megfelelő papírral a zsebemben, öt és fél év után, ’93-ban hazajöttem. Azóta a Budapesti Operett- és Musicalszínház zenekarában trombitálok. Ez a főállásom.
Az itthoni repertoárdarabokon kívül rendszeresen turnézunk Németországban, Olaszországban, Japánban, a következő évtől pedig Amerika következik.
– És mellette? – A vörösvári Cziffra György Zeneiskolában tanítok. Tíz növendékem van. Szerencsésnek tartom magam, hogy a komolyzene mellett, hagyományőrző-, sramli- és könnyűzenét is játszhattam olyan remek zenekarokkal, mint a Bravi Buam és a Donautaler Spatzen. Azután következett életem egyik legkedvesebb időszaka a mostani rock’n roll zenekarommal: a Boleroval. Nagyszerű dolog, ha az ember olyan társakkal dolgozhat, akik szakmailag is és emberileg is mögötte állnak. Velük is állandóan úton vagyunk, járjuk az országot. Vörösváron legközelebb augusztus 17-én lépünk fel, a gimnázium udvarán, a sörsátorban.
– A Boleroban gitározol és énekelsz. Muszáj volt megtanulnod, vagy egy újabb éned kívánt ez által felszínre törni?
– Már általános sulis koromban a trombita és a komolyzene mellett érdekelt a gitár és a rockzene. Hetedikesek voltunk, mikor a suliban rockzenekart alapítottunk. Gondolhatod, milyen óriási érzés volt 13 évesen, mikor egy közeli gimiben, a nálunk 5-6 évvel idősebb közönség csápolt a zenénkre! Az éneklés minden zenekarban szerepet játszott, de komolyabban a főiskolai évek alatt kezdtem foglalkozni vele, mikor néhány énekes barátom segített szakmai dolgokban.
– A legnagyobb fellépésetek? – A legnagyobb élményem a minden évben megrendezésre kerülő Váci Világi Vigalom, ahol a Bolero zenekar, immáron a negyedik éve, hat-, hétezer ember előtt játszik a Dunaparton.
– Amikor épp nem utazol, és nem trombitálsz, mivel foglalkozol? – Nevelem a két lányomat, Laura négy éves, Petra tizenegy hónapos, és nagy örömömre ők is imádják a zenét.
– Végül feltenném azt az ódivatúan frappáns kérdést: mit üzennél az olvasóknak? – Hallgassanak minél több zenét, mert a zene a világon a legfantasztikusabb dolog!!!
Vörös Ildikó
(Forrás: Vörösvári Újság, 2002. augusztus)
