Pilisvörösvár
Bartalis János - Költő
Bartalis János - Költő

Községünk nem jeleskedik irodalmi emlékekben, ezért fel kell kutatnunk mindazokat az írókat és költőket, akik – ha rövidebb ideig is – itt tevékenykedtek. Ilyen volt Bartalis János költő is, aki Erdély szülötte, s a sors idevetette távol hazájától, Kolozsvártól.

Bartalis János 1936-tól 1938-ig a pilisvörösvári polgári iskolában tanított.

A Magyar Nemzet 1977. január 6-i számában így ír a költőről:

“Bartalis János költő, a régi magyar (erdélyi) irodalom kiemelkedő alakja 83 esztendős korában Kolozsvárott meghalt. A tarka házsongrádi föld megint költőt fogadott magába.

Bartalis János Apácán született, de a Szamos menti Alsókosályt tartotta fészkének. Tanítói, majd tanári diplomát szerzett, végigküszködte az első világháborút, majd visszavonult Kosályra, ahol földművesként dolgozott. Első versei a kolozsvári lapban jelentek meg. Bartalist az irodalom számára Kosztolányi fedezte fel. Versei már 1916-ban megjelentek a Nyugatban. A húszas években Erdélyből Magyarországra költözött. Ráckevén, majd Pilisvörösvárott volt tanár. 1940-ben visszatért Erdélybe, azontúl haláláig ott élt.

Ima mindenkiért (1940-ben) címen nagy hatású verse jelent meg. A háború után 1954-ben jelentek meg ismét versei. Ettől kezdve költeményeinek kötetei újra és újra megjelennek. Bartalisban az erdélyi irodalom kimagasló alakját ünneplik. A költő, aki egyébként a kolozsvári tudományegyetem könyvtárosa volt, sűrűn jelentkezett csaknem valamennyi romániai magyar lapban és folyóiratban. Halála nagy veszteség Erdélyben, de szegényedés az egyetemes magyar irodalomban is.”

A magyar irodalom története az alábbiakat írja Bartalis Jánosról:

“Bartalis János (1893-1976) egészen eredeti hangot hozott nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes költészetbe is. A Nyugatban már 1914-ben jelennek meg első versei. A magyar irodalomba Kosztolányi és Németh László vezeti be.

A harmincas évek történelmi fordulója, a válság és a fasizmus évei elkomorítják, feszültséggel, nyomottsággal, elégedetlenséggel telítik.

Kötetei: Hajh, rózsafa 1926; Napmadara 1930; Föld a párnám 1930; Világ terein gázolok 1937; A mezők áldása 1942.

A világháborúk között nem volt népszerű, de az irodalmi körök számon tartották. Formateremtő művészete inkább a szocialista költőkre hatott termékenyen. 1945 után tevékenyen bekapcsolódott a romániai magyar irodalmi életbe.

1957-ben jelenik meg Pedig tavasz jő c. verskötete, 1959-ben Új mezők és új dalok című kötete, és 1963-ban Versek címen jelenik meg verskötete.”

A pilisvörösvári városi könyvtárban lévő verskötetei: Legszebb versei (1966.), Versek (1968.), Nyugtalanságok (1969.), Veresbegymadár (1973.)

Utolsó magyarországi előadóestjét 1974-ben a budapesti Kossuth Klubban (Múzeum u.) tartotta. Pilisvörösvárról hárman hallgattuk meg előadását: dr. Réthy Zoltán orvos, Zimányi Ernő pedagógus, Fogarasy Mihály pedagógus.

Dr. Réthy Zoltán és Zimányi Ernő személyes ismerőse és klubtársa volt Bartalis Jánosnak, amennyiben tagjai voltak a pilisvörösvári Ányos Pál Irodalmi Körnek.

Bartalis Jánosnak prózai műve is volt. 1972-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó kiadásában Bukarestben “Az, aki én voltam” címmel. A kötetet Mirk László (apja Mirk János vörösvári lakos volt, aki jelenleg Marosvásárhelyen lakik) küldte meg nekem Vörösvárra. Mirk László jelenleg egy ifjúsági könyvkiadó szerkesztője. A könyv önéletrajzi visszaemlékezés. Sajnos ennek az I. kötetnek már nem jelent meg a II. kötete, mert a szerző meghalt.

A költő műveiből

Bartalis János: Versek
(Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. II. kötet 249. oldal)


Pilisek alól

A hegy holdfényben szikrázik,
Jegenyesor mögött hallgat az állomás.
Kis házak sora nem látszik,
Nyugszik az éjben sok kicsi gond-lakás.

Állok a tetőn és messze nézek,
Múlt évek, kínok, pokol tüze ég.
Itt még egyszer a magasba érek,
még mielőtt este lesz, este rég.

Szép Erdély, Szamos-táj!
Szőlők és zúgó Hargiták!
Ti örökön éltek,
Bús lombjaitokon
fű nő és gulya legel,
s a kertekben
virág nyit ezer.
Én sötét halálba leromlok,
A világ térein gázolok.
Lábamnak nyoma futóhomok,
Meddig élnek apró verssorok?

De Te élsz és örökkön ragyogsz,
Könny-arccal a napba mosolyogsz.
S a vészes tájt, merre jár fiad,
mosollyal behinted az utat.

Pilisvörösvár, 1936

Ennek a kötetnek 228. oldalától a 268. oldaláig vannak a mi falunkban írott versek.

A kötetből kiemelhető még a “Még nem látszik”, valamint “A falusi gazdálkodásban” című vers.

Mindkettő az I. kötetben található. Ebben az I. kötetben 30 oldalas jellemzés található a költőről.

Megjegyzés: A költő megérdemelne egy emléktáblát a Puskin u. 8. számú ház falán, ahol 2 évig tanított.

Ima mindenkiért 1940-ben

Tűz és vas.
Vér és velő.
Ó, milyen döbbenet szakadt a világra.
Ó, mennyi seb, iszonyat és fájdalom.
Mennyi vér foly: isteni bor.
Szülő és fiú elesik.
Nők és gyermekek, aggok és tehetetlenek
élete kialszik.
Hogy felfordult a világ!
fejetetejére állt.

Repülőgépek: az ember szárnyas gondolatai
mint sárkányok az égből –
égve zuhannak.
Büszke hajótestek a tenger hullámsírjába
temetkeznek.
Aknák és torpedók robbannak.
Röfögő förtelmes tengeri malacok
áthasítják a szunnyadó vizet.
Felhőkből, az ég mosolygó arcából,
halálthozó bombák záporoznak a földre.
Ó, sírjál ember!
Ó, könnyezz, földteremtménye!

Békés és nyugodt városok
s álmodó falvak mély csendje felriad.
Az utcák iszonyodva felugatnak:
Ó, jaj! Ó, jaj!
Éjjel megkondulnak a vészharangok,
a szirénák hangja felsikolt.
Elébb még tündérpaloták:
most füst, korom.
sajgó romhalom.
A föld felvágott mély seb.
A völgy halálkút, iszonyú verem.
Az ablakok kilométerre csörömpölnek.
Egy ember őrjöngve szalad,
a válla két égő sugár.
Az utcán légnyomástól letépett karok.
Ó, micsoda vihar dúl most a világon!
Micsoda pokol szabadult az emberre!
Mennyi ördög, mennyi rosszakarat,
ártó szándék

Földi szörnyek:
undok, vastalpas páncélbogarak
másznak elő az éjben rengetve hegyet,
erdőt és földet.
Szájuk kénköves lángot fú,
torkuk vad halált okád.
Ember és szörny.
Ó, ember és szörny!
A szörnyben ember, az emberben szörny.
Melyik elrettentőbb?
Melyik elrettentőbb?
Utolsó ítélet-e ez?
Kénköves özönvíz?
Halált esőző Gomorrha?
Hol van Noé bárkája?
és hol van a menekülés hegye?
Ararát?

Az ember nemesebb részét ki menti meg?
Hol vannak a kiválasztottak,
kik viszik a népet az özönvíz felett?
Nap és Hold és fájó csillagok!
Pacsirta dala és selymes puha fú –
megvagytok-e még e szörnyű világban?
Rügyek, pattantok-e?
Virágok, nőtök-e?
Kiknek nyitjátok mosolygó kelyheitek?
Az ember, ím, marsol a véres világban,
trombitariogásra lép.
Karja forró puskacsövet ölel.
Ím, a tenger virág nélkül nyeli a temetést.
A holttestek százait sodorja.
Néma acélkoporsóban ezeren pihennek.
ezer fiatal,
ezer erős, ezer büszke katona,
“a nemzetek virága”.
Mindenkiért anya, hitves,
szerető vagy testvér öltözik gyászba.
Mindenkiért van, aki mondja:
“Apám! Fiam! Hitvesem! Testvérem!”
Ó, vén Európa!
Ó, szörnyű Nyugat! Vérbehanyatló nap!
Magadat faló szörnyeteg!

Mi szent irtózattal állunk
a vértenger peremén.
Az ember életéért esdekelünk.
Ments meg minket ez szörnyűségektől!

Tűz és vas!
Vér és velő!
Ágyú és irtózat
csatáz körülöttünk.

Adj népünknek jövőbe néző
helyes tekintetet!
Ne folyjon hiába cseppnyi
drága vér.

Most tél tombol
és a fákat a zuzmara
behavazza.
De nemsokára fény jön,
tavasz derül a világra.
A földek kivirágoznak.
Az aranyvetések lengenek a szántásokon.
Az ember kiáll –
lobogó ingujjra vetkőzve –
mezők közepébe.
Az ember kiáll –
és harsányan,
a szörnyűségekkel szembeszegezve
magasra, magasra tartja lobogóját
és kiáltja zengve:
Ó, élet! Élet!
És nem! Nem a halál!

Az elsüllyedt évek távolából – állandóan felmerül Kosály, az aranygyümölcsös Kosály. Bartalis János végtelen vágyakozással újból és újból a kosályi határba kívánkozik és tér vissza. Bárhogy is mondja:

“Csak vándor voltam és köztetek,
Magatokhoz nem kötöztetek” –

A valóság mégis az, hogy örökre és visszavonhatatlanul odakötözték őt a kosályi mezőkhöz az emlékei. Ismeri a füvek növését, virágok szavát, a végtelen határt, a mezők színeit, illatait!


Boldog emléket hagyva

Még egyszer aranyba-vérbe borul
s azután csók se marad.
Csak a kopasz ágak.
Őszi falevél!
Kosályi bús fák!
Zörög lábam alatt
a fájó haraszt.
S én keresem szemed csillogását.

Ímé, számot adok

Most is kis Kosályomban
a zúgó Szamos partján csak egyedül állok.
Kis ekémre dültem, a tágas mezőben magam
szobra vagyok. Lábam virágok közt a földön,
és fejem a felhők harmatában fürösztöm.
Oly távoli innen minden: a világ, a zaj,
a hír s az emberek. És minden ocsmányság: a rang,
a pénz, a cím s tetszelgés, hiúság Csak az ég
s a föld és két kis tehén hallja életem szavát.

Élete végén így ír: “Idő, idő el nem érlek, meg nem foglak, szűk markomból kisurransz félve. Fához kötözni szeretnélek, mint a mesében, hogy megállj és ne mozdulj dolgom végeztéig, életem fonalát ne gombolyítsd tovább. Vagy lassabban menj, csak cammogj, mint a medve a hajnali erdőben, mikor a faréseken besüt a nap.

Ó, Idő mi lesz, ha egyszer elfogysz nekem”

Levél római barátomhoz

Neked írok én most, távoli jó barát.
A Pilisek alól vársz új verseket.
Akarod, megtörjön a néma igézet,
szóljon a zengő húr, s adjon új éneket.

Lásd, indul is már és rímbe készül a szó.
A “forma” lett úrrá s nem a végtelen
áradás, a versek ritmusa, mely űzött,
hajtott eddig, szállva a felhőkön-égen.

Most furcsa borát szürcsölgetem a rímnek.
A szavak nagy búsan elibém feküsznek,
mint halott virágok hogyha dér csípte meg.
Jaj, ez nem a régi Bartalis-féle vers,

a rímtelen, szabad s különös illatú,
mint a réti széna, mely olyan jószagú.
Ez csak lassan döcög, néha csikordul is,
nem a falu-hozta, bársonyos harmatú.

De jó ez most, jó ez önkínzó kitörés,
Ez a nyájba-állás, visszás forradalom.
Aki már eleget álltam a csúcson,
most kell vezeklésül egy kicsit kőtörés.

Rangos ruha helyett veszek fel szőrcsuhát.
Leszállok a hegyről s országúton megyek.
Hol annyian járnak, én is énekelek,
útszélén ölelek egy Krisztus-keresztet.

Mert lásd, csak ez marad végtére mindenből:
Isten s Krisztus és a szent csillagok, melyek
örökkön élnek. De mi lesz az emberből?
Ma van, holnap nincs csak szálló lehelet,

hulló falevél, amelyet elsodor
az első szél. Por és hamu, egy maréknyi
az édes, szenvedő földből, melyet annyi
vér öntöz és könny, hogy csoda, ha nézni

tudunk virágra s kacagva járni.
Fejünkből kelnek lángoló gondolatok,
Melyeknek kevés az egész föld és az ég
Minden fénye – ha szolgálva nekünk ragyog.

A végén mégis elég (sőt sok) két gyertya fénye
a fejnél, kis deszkaház végénél lobogó.
Ha felrémlik a két rév, mely alázatra int.
És két szent állomás: a bölcső és koporsó.

De lám, versem milyen szomorúra tévedt.
A sok félszeg rím se búsítson el téged.
Én, aki repültem szabad szárnyalással,
levelet írtam most a rímes prózával.

Levelem megírtam egy tréfás délután.
Messze el is küldtem vasárnapi postán.
Te, ki ott élsz magad a hét dombon-hegyen,
akarom, barátom, téged megöleljen.

Pilisvörösvár, 1936.

Fogarasy-Fetter Mihály

Hírek []
Események []
Dokumentumok []
Aloldalak []