Vissza
Feldhoffer Johannes festő-, grafikus-, valamint szobrászművész neve jól ismert Pilisvörösváron, hiszen 1943-ban városunkban látta meg a napvilágot, majd valamivel több mint 40 évnyi svédországi emigráció után 2015-től, azaz közel egy évtizede újra Vörösváron él és alkot. Őt látogattuk meg otthonában.
Vendéglátómmal a családi ház udvarán találkozom, ahonnan egy meleg kézfogás után egyből az épületegyüttes hátsó traktusa felé terel, a Feldhoffer Galéria bejáratához, ahol friss és régi munkáiból tekintünk meg egy tárlatot. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy ez előzetes bejelentkezés után bárki számára látogatható, aki egy baráti beszélgetésre és egy kis lelki feltöltődésre vágyik.
Miután a galériában több alkotásnak meghallgatom a történetét, a családi ház emeletére megyünk fel, Johannes alkotótermeibe, ahol a művész – bár már elmúlt 80 esztendős – rendszeresen dolgozik. A falakról visszaköszönő újabb munkái – például a színes ceruzákkal készített pompás rajzok – kapcsán arról faggatom, hogy a művészetét milyen stílussal jellemezné, ő azonban határozottan kijelenti: mindig a téma határozza meg a stílust és a használt technikát.
Ezek után az éppen elkészült művét tartó állványhoz lépünk, amelyre már a címet is felírta: ett ögonblick. Ez magyarul annyit tesz: egy pillanat. A képen – amelyre pasztellkrétákkal vázolta fel a művész a gondolatait – zivatarral telt, tengeri háttér látható, szinte érezni rajta az emberre nehezedő légnyomást. Aztán a vízből hirtelen felbukkan egy élénk színű forma, egy olyan jelenség, amelyet csak egy pillanatig lát az ember. Majd eltűnik és nyoma vész…
Magunk mögött hagyjuk ezt az alkotást, és egy bekeretezett ceruzarajz kerül Johannes kezeibe, amelyről nagy beleéléssel beszél. „Egy egykori német művész, Emmy Wallmo sok helyen sérült, kis vázlata alapján alkottam meg ezt a képet, amely havas időben ábrázol egy kis vidéki falucskát. A házak feletti dombon egy várrom őrzi régmúlt idők emlékét. A faluba vezető hídon két – a kép összhatását nézve idegen – alak, ruházatuk alapján vélhetően nagyvárosi hölgy és fia láthatóak” – meséli a művész, aki hozzáteszi: „Még a kilencvenes években bukkantam rá erre a vázlatra, egy Svédországban vásárolt német nyelvű könyvben, amelyben az eredeti vázlatot valószínűleg könyvjelzőként használhatták. Nemrég aztán többször nézegettem, gondolkodtam rajta, és végül sikerült szépen megörökíteni, így nemcsak a kép, hanem az egykori művésznő emléke is megmarad. Persze a felnagyítás során néhol ki kellett egészítenem a vázlatot, de gondosan igyekeztem minden részletét megőrizni és az eredetihez hűen megrajzolni.”
Amikor arról faggatom Johannest, hogy az alkotáson kívül mi minden történt vele, két esetet is említ, amely meglepte. Érdekes módon mindkettőhöz a postaládájának van köze, mert mindkét dolgot ott találta. Egyrészt tudta nélkül írtak róla a Sonntagsblatt nevű, magyar, de német nyelvű újságban, amely kellemes meglepetés volt számára. Másrészt pedig tudtán kívül kapott Svédországból egy komoly katonai kitüntetést a Svéd Királyi Testőrségnél teljesített 30 évnyi szolgálata után. Megmutatja nekem az utóbbit és az azt igazoló, svéd nyelvű dokumentumot is, amelyet nem kisebb tekintély, mint egy generális írt alá. „Tíz évet szolgáltam a testőrségnél, amely az 1500-as évek elején alakult, így régebbi, mint a vatikáni Svájci Gárda. Egyszer aztán nehéz helyzetbe kerültem egy társammal, melynek során súlyos halláskárosodást szenvedtem, az orvosok úgy döntöttek, hogy le kell szerelnem, mert nem volt biztos, hogy jól fogom értelmezni a parancsokat. Akkor, a 10 évnyi szolgálat után is kaptam egy rangos elismerést, azonban a mostani kitüntetés nagyon jóleső érzéssel tölt el, hiszen ez azt jelenti, hogy a rajtam kívül álló okok miatti leszerelésem ellenére a testőrségnél úgy veszik, mintha még mindig szolgálnék.”
Nos, a megbecsülés fontos dolog, és rohanó világunkban egyre fontosabb szerepe van, ezért javaslom olvasóinknak is, hogy térjenek be a Feldhoffer Galériába, ahol a többi között ilyen, manapság már szinte hihetetlenül hangzó történeteket is meghallgathatnak…
Kókai Márton
A portré a Vörösvári Újság 2024. július-augusztusi számában jelent meg.
