Napos, kellemesen csípős szeptemberi vasárnap van. Mások a családi ebédet főzik a konyhában, én Zelenai István vendégeként ülök az ebédlőasztalnál. Előttem egy tálcán különféle italok pihennek, a vendéglátást, ha lehetne, csillagos ötösre értékelném. Ez nem véletlen, ugyanis István anyósától tanulta ennek a „mesterségét”, hiszen anno – amikor még az emberek nem rohantak ennyire, és volt egymásra idejük – az ilyenféle baráti, családi beszélgetések mindennaposak voltak. Ahhoz pedig ugyebár a tálcára és legalább egy üveg borra szükség volt…
Bár esetünkben a „hegy leve” helyett inkább a víz fogy, mégis jót beszélgetünk, mert van miről. A történelem viharairól, ennek fényében pedig a bányászok sorsáról, társadalmi szerepükről, István életéről diskurálunk, mindarról, ami arra sarkalta, hogy végül 2022 októberében megjelentette A Pilisi-medence bányászatának története című nagyívű munkáját, amelyet több évtizedes gyűjtő- és feldolgozó-, valamint kétévi írói-szerkesztői munka előzött meg. Aki dolgozott már valami hasonló feladaton, tudja, hogy milyen alázat és mennyi áldozat szükséges egy ilyen projekt megvalósításához, no és persze a téma szakavatott tudása, valamint az iránta táplált szenvedély… Az az ember lelkében lobogó tűz, amely vendéglátóm minden mondatából kiviláglik.
Zelenai István 1938-ban született Pilisvörösváron, tősgyökeres sváb bányászcsaládban. Emlékei szerint egészen ötéves koráig nem is beszélt magyarul. Bár a sors majdnem géplakatosnak rendelte, az ’50-es évek politikai rendszere, a gazdasági kényszer (például a háború során kirabolt bányák vagy a nem teljesülő hároméves tervek) a bányászcsaládokból származó fiúkból bányászt képeztetett. Vájárokat, mérnököket… Így került István is (több vörösvári társával együtt, mint például Blahó István, Scharfenstein András vagy Nagy Géza) Tatabányára, a négyéves bányaipari technikumba, bár ennek édesanyja finoman szólva sem örült.
„A széntermelés nem leányálom, a földanya nem adja könnyen és ingyen az ő kincseit, rettenetes nagy áldozatokat követel értük – magyarázza István nekem, bányászathoz nem értő laikusnak azt az életérzést, amelyet a mai nap embere már nem igazán ért. – A földmélyi kincsek kirablása során az embernek egyetlen biztosítéka sincs, hogy a bányából a munka végén épségben visszatérhet.” Majd felidézi édesanyja barátnőjének, Tuti néninek egy mondását: a harctéren elesett honvéd hős és a bányász mártír között az a különbség, hogy a honvéd kötelező állami feladat teljesítése közben veszti életét, és így lesz a nemzet hőse, a bányász viszont kötelező, de önként vállalt nemzeti feladatot lát el, tehát csak mártírhalált halhat. Mai – internet által átszőtt és megkönnyített – világunkban talán nem is tudjuk elképzelni, milyen lehetett az a kor, amikor ezek a gondolatok a rideg valóságot, a hétköznapokat, a túlélést jelentették az emberek számára.
István négy évig tanulta a szakmát Tatabányán. Az akkor vadonatúj kollégiumban szállodarendszerben laktak a diákok, akik egyensapka nélkül és pucolatlan cipővel nem mehettek ki az utcára, ezzel is a szakma ázsióját növelték. Szükség volt minderre, mert a bányászok termelték ki az ipar kenyerét, a szenet. A fiatalok szabadidejükben dolgoztak a bányában, amikor csak tudtak. Ez az idősáv gyakran szombat délután jött el, mert akkoriban a hétvége első napjának délelőttjén még tanítás volt a tantermekben. A délutáni műszakért viszont már duplán fizettek…
„Az első napomra ma is kristálytisztán emlékszem – idézi fel István a szóban forgó napot. – Overall, svájci sapka és magas szárú, disznóbőr cipő volt rajtam. Egy öreg vájár mellé osztottak be, át kellett ácsolnunk egy légvágatot, ami nagyon alacsony volt. Mondta is nekem az öreg, hogy ha valahol emberre lesz szükség, minket fognak elhívni, ezért először mi együk meg a magunk kenyerét. Igaza lett. Még bele sem haraptunk az ételbe, már mennünk kellett, karambol volt a csillék között, a térdig érő vízben kellett dolgoznunk, a fejünk búbjáig piszkosak lettünk a műszak végére.”
A nehézségek ellenére vendéglátóm sohasem bánta meg a szakmaválasztását, és tudta, hogy édesapja büszke arra, hogy fia bányásznak tanul, ezért minden kihívás alkalmával összerántotta magát.
1956-ban végzett. Október 23-án délutáni műszakban dolgozott, amikor kitört a forradalom, aggódva hallgatták a híreket, tudták, hogy nagy a baj. Aztán a bányászok országos sztrájkot hirdettek egészen decemberig, amíg – István elmondása szerint – Salgótarjánban a politikai vezetés egy mai napig tisztázatlan ügy kapcsán példát nem statuált. Ezek után minden üzemben a rendőrség államvédelmi osztályának egy tisztje is munkába állt, minden mozdulatukat figyelte az ÁVÓ. A bányákban borzalmas állapotok uralkodtak, többen a fiatalok közül disszidáltak. István édesanyja ekkor már özvegy volt és bátorította fiát, hogy keressen máshol jobb életet, de ő nem jutott sokáig: miután elindult, visszapillantott az Őr-hegyre és hazament. Úgy volt vele, ha majd elkezdik összeszedni a fiatalokat a falu másik végén – hiszen ő a Csabai utcában lakott –, majd talán akkor… De az igazság az, hogy nem volt szíve a családját, szülőföldjét elhagyni.
Levelező tagozaton elvégezte a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen az üzemmérnöki szakot, majd tíz évet dolgozott az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőségnél Dorogon. Ezek után áthelyezték a Dorogi Szénbányák Vállalathoz és megbízták a Ruhr-vidéki bányaépítések szervezésével, így lett 1980-ig a német feketeszénbányákkal foglalkozó vállalat műszaki és kirendeltségvezetője. Ekkor vissza kellett térnie hazájába, és a Dorogi Lencse-hegy II. műszaki ügyeiben volt köteles közreműködni 1990-es nyugdíjazásáig, így összesen 38 esztendőt szolgált a bányászatban.
Zelenai István a hétköznapjait ezek után a pilisi bányászat emlékeinek megőrzésével töltötte. Családokat keresett fel, gyűjtötte az emlékeket, dokumentumokat, történeteket, hiszen nagyon is jól értette, mit éltek át ezek a családok a mögöttük lévő évtizedek során.
Olvasóink talán látták a Vörösvári Napokon készült felvételünket, amelyen István a díszpolgári diplomát kinyitva, azt magasra tartva kimutat a nézőközönségre. Mozdulata mögött nem kérkedés vagy magamutogatás bújt meg. A bányászszolidaritásról van szó, és arról a gesztusról, amellyel ő ezt az elismerést társainak, azok utódainak és mindazoknak ajánlotta, akik segítették a munkájában. Ahogy ő mondja: az ő küzdelmük nélkül ez nem ment volna.
„Folytatom tovább a munkát – szögezi le István. – Számos dolog motivál, például a szülővárosom fejlődése, de említhetném a családom szeretetét is. Összességében azt gondolom, hogy a vörösvári embereknek büszkének kell lenniük arra, hogy az 1800-as évek végi áldatlan állapotokhoz képest ma már nem kell az embereknek ilyen pokoli körülmények között dolgozniuk, és ezt nagyrészt a bányászatnak köszönhetik.”
Zelenai István szakértelmére külföldön is nagy szükség volt, nyugdíj után dolgozott még Németországban és maradhatott volna a nyugati jólétben, de ő vissza akart jönni Vörösvárra, az otthonába, és haza is jött…