Vissza
A sok műanyag termék megjelenése előtt minden háztartásban használtak háztartási, krumpli- vagy kukoricaszedő, fás-, piaci, ruhás- és egyéb célokra szükséges kosarakat. A kenyérszakajtók, demizsonok és kotlósborító kasok is fonottak voltak. A vesszőből font kisebb ládákat a padláson hagyma vagy termény tárolására, a nagyobbakat szállításra használták. A Sváb Sarokban őrzünk egy fonott ládát, melyet a kitelepítés kihirdetésekor vásároltak, erre a célra. Hála Istennek, nem kellett ezzel a céllal használnia a családnak.
Gyerekként a nagypapám sokszor vitt magával a határba vesszőt vágni. A kosárfonó fűz vízpartokon, mocsarasabb területeken nő. Vesszőként ültetik, majd minden évben föld felett levágják, így néhány év alatt egy tő már egy kisebb kosárnyi vesszőt ad. A tövekből a sok vágás hatására tönkök lesznek, amelyeket minden ősszel, lombhullás után kopaszra kell metszeni. A fel nem használható vesszőket is le kell róluk vágni. Az éves, egyenes és hibátlan vesszők felelnek meg kosárfonás céljára. Kötegelve, biciklin hoztuk haza, a méret szerinti osztályozás már otthon történt meg. Vastagabb vesszők kellenek a fenék keresztjéhez, közepesek a vázakhoz és vékonyabbak a fonáshoz.
Hűvös és nem túl száraz helyen tartva egész télen és tavasszal lehet a vesszőkkel dolgozni. Papa hideg időben a nyári konyhában gyártotta a termékeit. A kosarak nagy részéhez héjas vesszőket használt, hántolt vesszővel csak a díszítéseket készítette el. A kosarak mellett demizsonokat is font és vesszőseprűket is készített. Dédapám, Hamar László a felsorolt termékeken kívül kisebb-nagyobb fedeles ládákat is font. A vesszőtermékeket megrendelésre készítették. Az árat a méretük és a készítésükhöz szükséges idő szabta meg. A demizsonokat nagypapám annyi borért fonta be, amennyi az üvegballonba belefért.
Az anyai nagymamám, Szallár Mária Nyírmihálydiból származik. A szülei még édesanyám gyermekkorában is pakkot küldtek postán. A téli időszakban kéthetente érkezett csomag. A vesszőből font kosárba vágott baromfi, füstölt áru és többek között egyesével újságpapírba csomagolt tojások kerültek. Miután a kosár megtelt, egy, a szájának megfelelő méretű kosárfeneket drótoztak rá, így biztonságosan lezárva a csomagot. A címzéses papír csirizzel lett ráragasztva a fedelére. Semmi műanyag vagy felesleges hulladék nem volt benne, mégis tudott működni ilyen távolságban is a csomagfeladás.
Az apai üknagymamám, Schreck Katalin ízig-vérig sváb parasztasszony volt. A krumpli- és kukoricaszedéshez, a fa behordásához, a kotlósok ültetéséhez és a ruhák padlásra cipeléséhez is vesszőkosarat használt. Közel tíz éve szóba került, hogy fejvédő gyűrűt használtak a kosarak cipeléséhez az asszonyok. Micsoda? Fejükön vitték a kosarat? Bizony! A padlás rozoga létráin sok esetben csak két kézzel kapaszkodva tudtak felmenni, teregetni. Csodával határos volt, amikor az üknagymamáról előkerült éppen egy ilyen fotó.
A kosárfonó mesterség és ezzel együtt a vesszőkosarak is eltűnőben vannak. A műanyag tárolók és eszközök már szinte mindent kiszorítanak. Ez az egyszerű, természetből gyűjthető anyaggal dolgozó, kevés szerszámot igénylő foglalkozás megérdemelné, hogy átörökítsük a következő generációknak. Használjunk újra minél több természetes anyagból készülő eszközt!
