Vissza
Mesélnél egy kicsit magadról? Hogyan kerültél Pilisvörösvárra, és hogyan jött az életedbe a futás?
Hat éve költöztünk ide, elsősorban azért, mert közel akartunk lenni a természethez. Akkoriban már erősen kacsingattam a futás felé, és fontos volt, hogy ne kelljen utazni azért, hogy kiérjek az erdőbe. Itt ez teljesen természetes: kilépek a kapun, és már ott vagyok a terepen.
A futás viszont nem volt mindig az életem része, sőt gyerekként kifejezetten utáltam. Később egy sziklamászó közegbe kerültem, és a hegyek nagyon gyorsan beszippantottak. Hegymászás, sítúra, magashegyi túrázás – ezek töltötték ki a szabadidőmet. Aztán amikor megszülettek a gyerekek, ezek a többnapos programok nehezebbé váltak, és kellett valami, ami egyszerűbb. A futás pont ilyen: felveszem a cipőt, kilépek, és mehetek.
Hogyan lett ebből terepfutás?
Eleinte aszfalton futottam rövidebb köröket, majd babakocsival is edzettem. Aztán elkezdtem kijárni az erdőbe, és nagyon hamar rájöttem, hogy sokkal jobban élvezem. A városi zaj helyett az erdő hangjai teljesen kikapcsolnak. Nem hallgatok zenét, inkább befelé figyelek. Ez egy egészen más élmény.
Mennyire volt könnyű belejönni?
Meglepően könnyen ment. Többen mondták is, hogy gyorsan fejlődöm. Valószínűleg a korábbi hegymászós múlt sokat segített, mert adott egy jó állóképességi alapot.
A család hogyan támogat ebben?
Maximálisan. Nagyon megértők és türelmesek, és megkapom azt a szabadságot, amire szükségem van. Cserébe mindenkinek jut énidő. Tudják, hogy ha anyunak megvan a kilométere, akkor otthon is béke van. Ez így mindenkinek működik.
A versenyzés mikor jött képbe?
Nem volt tudatos cél. Inkább mások ösztönöztek, hogy próbáljam ki. Egy időben viszont túlzásba vittem, túl sok versenyre neveztem, és majdnem kiégtem. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább kevesebb, de tudatosabban kiválasztott versenyen indulok. A verseny számomra nem a helyezésről szól, hanem az élményről: a rajt hangulata, az izgalom, a közösség – ez az, ami igazán megfog.
Volt egy különleges versenyed Panamában. Hogyan kerültél oda?
Egy futáson megismerkedtem egy lánnyal, aki már többször járt ezen a versenyen, és teljesen „megfertőzött” vele. Végül sikerült egy családi nyaralással összekötni, és beiktattuk a versenyt. Ez egy 100 mérföldes futás, ami az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig tart. A rajtnál bele kell nyúlni az egyik óceánba, majd a célban a másikba – ami közte történik, az pedig maga a történet.
Milyen volt a terep és a verseny?
Az eleje brutális. Dzsungel, sár, éjszaka. Sokszor combig érő sárban kellett haladni, és az első 70 kilométerből rengeteget ilyen körülmények között tettem meg. Aztán jött a nappal, a 30 fok feletti hőség, kevés árnyékkal. Ott már teljesen más kihívások jöttek. Volt egy pont, amikor rosszul lettem a hőségtől, le kellett ülnöm. Akkor tényleg azt éreztem, feladom, nem fog menni tovább.
Mi vitt tovább azon a ponton?
Az akaratom. A testem már feladta volna, de fejben eldöntöttem, hogy nem maradhatok ott. Valahogy továbbmentem a következő pontig, és ott „összeraktak”.
Mikor derült ki, hogy az élen vagy?
Körülbelül 80 kilométernél mondták, hogy én vagyok az első. Addig azt hittem, van előttem valaki. Onnantól már tudtam, hogy nincs más, csak én és a pálya.
Milyen volt a célba érés?
Leírhatatlan. Ahogy közeledtem, már hallottam a zenét és a kiabálást. Amikor beértem, tűzijátékkal fogadtak, a családom ott volt, mindenki ölelt. A kislányom akasztotta a nyakamba az érmet. Utána még bementem az óceánba – ezzel lett teljes az „óceántól óceánig” élmény. Ez tényleg egy életre szóló élmény volt. Olyan, ami után az ember csak áll, és nem hiszi el, hogy megtörtént.
Mi jön ezután?
Nincs megállás. Idén több százkilométeres versenyt is tervezek, és nyár végén egy 300 kilométeres Mont Blanc-kör is tervben van. A futás egyszerűen része lett az életemnek, a lelki egyensúlyomnak.
Mit mondanál annak, aki most kezdene bele a terepfutásba?
Menjen ki az erdőbe. Először sétáljon, ismerkedjen a tereppel, aztán kezdjen el futni. Ne féljen tőle. A futás egy teljesen természetes mozgásforma – csak sokszor el sem hisszük magunkról, hogy képesek vagyunk rá.
Ducza Kata
