Vissza
Milyen vörösvári gyökerekkel rendelkezik?
Apai nagyanyám, mint Manhertz-lány, egy Resi Pasl, az első telepesek leszármazottja volt. A Hoodjakoosnban, amit ma Árpád utcának hívnak, egészen a hetvenes évek végéig állt a család régi parasztháza. Anyai dédnagyapám, Andreas Manhertz még jómaga is földműves volt, nagyapám már Óbudán fémöntő, az államosításig saját öntödéje volt. Egy rokonnak, Karl Manherz professzornak köszönhetően tudjuk, hogy egy bizonyos Sylvester Manhertz a württembergi Eschendorfból indult el 1696 tavaszán és érkezett meg jó egy hónappal később Vörösvárra. Apai oldalon mindegyik felmenőm római katolikus és német nemzetiségű volt, ez képezi ma a magyar és német állampolgárság mellett identitásom alapját. Édesanyám volt az első nem (teljesen) sváb a családban. Az ő családja egy igazi Monarchia-beli, szláv dominanciájú, de ennek ellenére ott is volt sváb kötődés. Mivel édesanyám jól beszél németül, ez megkönnyítette az elfogadást, hiszen a vörösvári dunai bajor nyelvjárás végig meghatározta nagyszüleim mindennapjait. Nagybátyámra, Guth Györgyre talán még sokan emlékeznek, hiszen kiváló focista volt. A gyökerekhez még hozzátartoznak azok a nyarak, szám szerint 14, amelyeket budapestiként Vörösváron a Neekoosn-ben, tehát a Dózsa György úton töltöttünk. Gyerekkori legjobb barátom, Zoli is egy helyi sváb család sarja, és jól emlékszem még a szomszédságunkban lakó Paslokra, így a Herbs(z)t Paslra és a Weller Paslra, igaz, mi már Herbs(z)t és Weller nénit mondtunk. Aztán elkerültünk Solymárra, de édesapám intézményvezetői munkája megint közelebb hozott Vörösvárhoz. Természetesen ez az életút azt is jelenti, hogy sosem éltem Vörösváron, nem vagyok olyan tagja a közösségnek, mint aki itt nőtt fel, tehát valamilyen szinten kívülállóként tekintek a városra.
Mivel foglalkozik?
A végzettségem szerint középiskolai tanár vagyok. Egy szakképzési centrumban tanítok németet és történelmet, gyakorlatilag minden tagozaton. Emellett már lassan 30 éve szerkesztem, írom többedmagammal az eredetileg Jakob Bleyer alapította Sonntagsblatt című magyarországi német lapot, ami eléggé kitölti a család mellett a szabadidőmet.
Ezek szerint figyelemmel kíséri Vörösvár életét a távolból is. Hogyan látja várost?
Pilisvörösvár régiós központként és járási székhelyként a rendszerváltás óta jelentős fejlődésen ment keresztül, annak minden negatív és pozitív velejárójával. A beszélgetések során mindig azt hallom, hogy rengeteg az új arc, a beköltöző, ami nemcsak Vörösvár-specifikus, hanem az egész agglomerációra jellemző. Ez közlekedési problémákat is felvet, hiszen hihetetlen nagy az az átmenő forgalom, ami a Pilis-medencét fojtogatja. Ha körülnézek az országban, akkor azt látom, hogy ezt a problémát már sok helyen sikerült orvosolni, nem is értem, hogy az M10-es miért nem épült még meg.
A kérdés az, hogy ezek a változások mennyire vannak hatással a település identitására, gyökereire. Szerintem nagy mértékben. És itt érkeztünk el egy ponthoz, amiben sokszor vita szokott kialakulni másokkal. A német nyelv szerepére gondolok. Számomra ez egy kulcskérdés a megmaradás szempontjából. Hogy lesz-e még évtizedek múlva német nemzetiségi tánccsoport? Igen, valószínűleg lesz. Felállítja-e a Heimatwerk húsz év múlva is a májusfát? Igen, nagy valószínűleg fel fogja. Kint lesz-e a város határában a kétnyelvű helységnévtábla? Igen, kint lesz, legfeljebb kicsit megkopva. De elég-e ez ahhoz, hogy megmaradjunk mint svábok, magyarországi németek? Azt látom, és ez nem kizárólag Vörösvárra vonatkozik, hogy vannak – nem is kevesen –, akik számára valódi funkcióval bír a német nyelv vagy az adott nyelvjárás. Emellett viszont sokan vannak, akik nem ennyire tudatosan vállalják fel a német nyelvet mint identitásképző elemet.
Ez egy rendkívül komplex kérdés, de mindenképpen egy fejlődés eredménye, ami úgy kezdődött (nagyon leegyszerűsítve), hogy a 20. század elején megnyílt Vörösváron a magyar tannyelvű iskola, mint a modernitás záloga. Az erdélyi szászoknál mellesleg a mai napig német tannyelvű az iskola, az más kérdés, hogy manapság, az exodus után ki jár oda. Dédnagyapáink még megoldották ezt úgy, hogy elásták a tankönyveiket (így szól legalábbis a legenda), és tovább űzték bajorul az ősök foglalkozását. Ám egy egyre nyitottabb társadalomban ez nem volt járható út, és így megnyílt az út a nyelvi asszimiláció irányába, amely például édesapám generációjában már azt eredményezte, hogy a bajor szóra magyarul válaszoltak. (Ez máshol később következett be. Egy baranyai óvónő mesélte nekem, hogy még a nyolcvanas években is hallott buszra váró kisiskolásokat frankul, bajorul, alemannul beszélgetni egymás között). Ez – a vegyes házasságok és a heti két délutáni németóra mellett – nyelvvesztéshez vezetett sok családban.
A rendszerváltás pozitív változásokat hozott, így Vörösváron már az általános iskolától kezdve van lehetőség kétnyelvű oktatásban való részvételre. Ennek ellenére még mindig azt látom, hallom másoktól, hogy ez sokak számára (már) nem bír olyan jelentőséggel, ami egy kisebbségi közösség fennmaradása esetében szükséges lenne. Pedig egy olyan intakt iskolarendszerrel rendelkező nemzeti kisebbség esetében is, mint a szlovákiai magyarság, hatalmas az asszimilációs nyomás és veszteség. Azt is látom, hogy még mindig sokan küldik gyerekeiket budapesti középiskolákba (mint régen), pedig itt van helyben a német nyelvi dominanciájú, kéttannyelvű és a magyarországi német identitás közvetítését felvállaló Schiller gimnázium. Mások tudatosan a kéttannyelvű általános iskolai osztály ellen döntenek, mert fontosabb az angol nyelv ismerete, és aggodalommal tölti el őket, hogy mi lesz a gyerek magyar nyelvi fejlődésével. Az angol fontosságát nem vitatom, sőt az lenne a legjobb, ha mindkét nem anyanyelvvel már az elsőtől kezdve megismerkednének a nebulók (olyan ebben a korban az agyuk, mint a szivacs), mondjuk egy német–magyar kéttannyelvű osztályban, három angolórával megspékelve – bár erre sok oktatásirányító fogja mondani, hogy ez nem kivitelezhető.
A hagyományőrzés és nemzetiségi élet terén is a magyar a domináns (egy párkányi magyar egyesület esetében elképzelhetetlen lenne, hogy a szlovák legyen az egyesületi nyelv), és ilyenkor, például egy jubileum kapcsán, összekacsint a nemzetiség képviselője a hallgatósággal, és magyarul folytatja, amit megkönnyebbülés övez, vagy egy sváb közösségi helyet magyar nyelven avatnak fel. Az összkép megint összetettebb, mert ott van ugyanaz a nemzetiségi önkormányzati képviselő, aki németül szól a betelepülési emlékműnél az egybegyűltekhez, meg ott van a kétnyelvű meghívó a farsangtemetésre vagy a tisztán német nyelvű míves könyvjelző.
Egy különösen érzékeny pont számomra a német nyelvű lelkigondozás kérdésköre. Vörösvárnak szerencséje volt abból a szempontból, hogy itt szolgált Stefan Marlok apátplébános, aki 1951-től újra német misét tartott (illetve német prédikációt, a liturgia nyelve ugyanis ekkor még latin volt). Sokan panaszkodnak, hogy nem értik a német prédikációt, a vasárnapi tízes misét – ha még van olyan egyáltalán, aki tud németül prédikálni, mivel a paphiány, főleg a németül tudó papok hiánya komoly probléma. Salat atya betegsége miatt komoly űr keletkezett Vörösváron ezen a területen, gondolom, ez az egyik oka annak, hogy a szombati német misét az erdei kápolnában már csak havonta egyszer tartják meg. Az a benyomásom, mint más területen is, hogy felveszünk egy defenzív pozíciót, ami további térvesztést eredményez. Pedig milyen akadálya van annak, hogy például az úrnapi körmenet kétnyelvű legyen, német énekekkel, a stációknál elhangzó liturgikus szövegekkel, például stációnként felváltva? Itt is csak azt tudom mondani, hogy rajtunk múlik, hogyan éljük meg a németségünket, és milyen szerepet játszik az ősök nyelve. Mindig megvan a lehetőség arra, hogy tanuljuk, ápoljuk és használjuk a nyelvet. Persze tudom, hogy úgy tűnhet, magas lovon ülök, mivel kint tanultam és élek.
Van kedvenc helye a városban? Vagy kedves emléke, ami ide köti?
Évente háromszor-négyszer jövünk haza a családommal. Egy kicsit makabrisnak űnhet, de talán az egyik kedves hely számomra a temető, ahol családtagjaink nyugodnak. Nagyon szép fekvése van a vörösvári temetőnek, és az elmúlt években kifejezetten rendezettebb benyomást is kelt. Nem nevezném kedves emléknek, de mégis meghatározó volt az életemben nagymamám húgának, Juli Paslnak az 1994-es temetése, akire mi nagymamaként tekintettünk. Még mindig előttem van a ravatalozó képe, ahogy a belépek, körben pedig idős vörösvári svábok ülnek és németül imádkoznak. Ami ideköt, azok talán az emlékek, az említett nyári kalandok, az apai nagynéninél töltött téli esték, a búcsúi délutánok vagy a szőlőskertben töltött órák.
Önnek köszönhető, hogy városunk honlapja immár német nyelven is elérhető. Miért tartja ezt fontosnak?
Fontos számomra, hogy a német nyelv ne csak akkor játsszon szerepet, ha német delegáció tartózkodik a városban, vagy ha ausztriai, németországi munkára készülünk. Hiszem, hogy van létjogosultsága a német nyelvnek közösségünk életében, de persze nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, újra egy nagy tömeg anyanyelvévé kell hogy váljon. Ezért is volt számomra fontos, hogy a praktikus információk is megjelenjenek németül, ne csak a történelmi, hagyományőrzési célúak. Megint csak a vörösváriakon áll, hogy mennyire tölti be a német verzió az általam fontosnak vélt funkciót.
Úgy tudom, ön ajánlotta fel a segítségét a honlap fordításához. Hogyan jött az ötlet?
Már a korábbi honlap lektorálásánál is segítettem, így természetes volt számomra, hogy most is felajánljam a segítségemet. Ha Vörösvárra mint az ország legnagyobb német településére tekintünk, akkor szerintem természetes, hogy a honlap is kétnyelvű. Ezt a városházán is így látják. Így visszatekintve (a munka jó 85 százalékával már elkészültem) azt kell mondanom, hogy jó nagy munka volt, rengeteg szöveget kellett lefordítani, de ez nagyrészt a saját döntésem volt. Remélem, hogy megérte. Jó lenne, ha a honlap (illetve a német nyelvű oldalak) ápolásába középtávon mások is bekapcsolódnának, hiszen ez egy közös projekt kell hogy legyen, nem pedig egy kívülálló úri hóbortja.
Palkovics Mária
