Vissza
A „passz” és a „passzol” szavak nagyon hasonlítanak egymásra, és még egy kicsikét a „pasziánsz” szóra is, bár az utóbbi az írásképe alapján (csupán egy sz-szel írjuk a magyarban) sejteni engedi, hogy bár egy (kártya)játék nevéről van szó, ám még sincs kapcsolatban a – más kártyajátékokban ismert, de pont a pasziánszban nem előforduló – „passz” szóval.
A „passz” és „passzol” szó egyaránt a német nyelvből érkezett a magyarba, de a jelentésük eltérő. A „passz” főnév labdajátékokban a labda átadását, továbbadását, míg kártyajátékokban a játékos kimaradását jelöli a játék egyik köréből – igei alakban „passzol”. Ugyanez a „passzol” ige másik értelemben annyit jelent, hogy valami „megfelelő, alkalmazható, (méretben és/vagy kinézetben) odaillik”.
A „passz” főnév egyébként a francia nyelvre vezethető vissza, ahonnan a „passer” ige a 13. századfolyamán került át a németbe (és ugyanígy például az angolba is), de a szó eredetileg a latin nyelvből származik, ott már jóval korábban is megtalálható „passare” alakban, „megy, halad, átenged” jelentéssel.
A franciában a szó a 15. században az Ázsiából Olaszországon át érkező kártyajátékok elterjedésével bővült a „továbbad” jelentéssel, amelyet a kártyában („egy körre kimarad, ütést továbbad”), valamint a labdajátétékokban is („labdát továbbad”) használtak. Innen került át a szónak ez a jelentése a német nyelvterületre, ott a 17. századból rendelkezünk írott dokumentumokkal ilyen értelemben való használatáról. Német és osztrák nyelvterületről végül hazánkba is eljutott a szó. Magyarországon a 19. század elején már használatos a kártyával kapcsolatos értelemben, akkor még „Pás”, majd „pászolni” írásmóddal. A labdarúgás 19. századvégi magyarországi megjelenésével (BTC 1885–1926, III. ker. TVE 1887 óta, MUE 1893–1914, MAFZ 1897 óta, FTC 1899 óta) pedig véglegesen elterjed a szónak a „továbbad” értelemben való használata.
A magyar „passzol” ige története a latin-francia-német-magyar útvonal tekintetében azonos az említett folyamattal, hiszen ugyanaz a szó, de a „megfelelő, odaillik” értelmét már az átvétel után a németben kapta meg, és úgy került tovább a magyar nyelvbe, míg a franciában ilyen értelemben nem ismert, nem használatos, hanem ott ugyanezt pl. az „adéquat” és „approprié” fejezi ki.
A „pasziánsz” kártyajáték nevének eredete a hasonló hangzás ellenére teljesen más: a francia „patience” (türelem) szóból származik. A pasziánsz eredete nem egyértelműen tisztázott, ellenőrizhetetlen mendemondák szerint egy francia nemes találta ki az egyszemélyes kártyajáték első változatát a francia forradalom idején, amikor letartóztatása alatt a Bastille foglyaként várta a kivégzését. Állítólag Napóleon is szenvedélyes pasziánszrajongó volt. Míg a pasziánsz francia eredete és Franciaország császárának rajongása nyelvtörténeti dokumentumokkal nem bizonyítható, addig egyértelmű, hogy a játékot a 18. század végétől francia emigránsok ismertették meg a világgal. A kártyajáték német közvetítéssel jutott el Magyarországra, a 19. század közepén már ismert volt hazánkban.
A hangzásában a magyar nyelvben erősen, helyesírásában kicsit egymásra hasonlító „passz”, „passzol”, illetve „pasziánsz” szavak a német nyelvben is hasonlítanak egymásra kiejtésükben, viszont a helyesírásukban – „Pass”, „passen”, illetve „Patience” – egyértelműen megkülönböztethetőek. Az itt tetten érhető tulajdonsága a német nyelvnek – hogy az idegen kifejezések esetében megtartja annak a nyelvnek az írásmódját, amelyből ezek a szavak a német nyelvbe kerülnek – évszázadok óta mind a mai napig fennáll, és a hétköznapokban olyan gyakran használatos kifejezések esetében, mint pl. „Discount” (diszkont) vagy „Leasing” (lízing), nehézségeket okozhat. Ilyen szempontból a magyar nyelv „felhasználóbarátibb”, megkönnyíti a beszélők számára az új kifejezések használatát, igaz, hogy ugyanakkor elfedi a szavak eredetének forrását vagy legalábbis megnehezíti azoknak a felismerését. Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon.
Dr. Müller Márta, dr. Kerekes Gábor
