Vissza
Mindketten egy felvidéki településen, Deákiban születtek mélyen vallásos, szegény családban. Születésükkor szlovák származású édesapjuk után a Szapucsek Sándor és a Szapucsek György nevet kapták. Később magyarosították nevüket Serédire. A család fiúgyermekei közül többen az édesapa mesterségét követve tetőfedők lettek szülőfalujukban, míg mások továbbtanulhattak. Sándor vasutasnak állt, és a szamárlétrán föllépdelve az 1920-as években állomásfőnök lett Vörösváron. György egyházi pályát választott, döntésében szerepet játszott egyik nővére, aki apáca lett, és rövid életű elsőszülött bátyja, Mihály, aki Marcell néven szerzetesként, majd papként szolgált.
A tizenegy gyermekes családban tizedikként született György katolikus gimnáziumba jelentkezett. Hatodik osztályos korában szerzetes bátyja, Marcell példája nyomán ő is Serédire magyarosította nevét. Amikor novícius lett Pannonhalmán, felvette a Jusztinián szerzetesi nevet. A középiskola elvégzése után Rómában folytatta tanulmányait a Pápai Szent Anzelm Egyetemen. Tanulmányai során Pietro Bastien professzor hatására az egyházjogra specializálódott, nála is doktorált. Azután hazatért Pannonhalmára, ahol 1908. július 14-én az ugyancsak bencés rendi esztergomi segédpüspök, Kohl Medárd pappá szentelte.
Ezt követően Bastien professzor kérésének eleget téve visszautazott Rómába, ahol bekapcsolódott az új Egyházi Törvénykönyvvel kapcsolatos jogalkotó munkába. 1918-ban tábori lelkész lett Esztergomban. Az első világháború után ismét Rómában élt, a bencés kongregáció ülésén a magyar bencés rend képviselője, a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsnoka, majd a magyar egyházmegyék ügyvivője lett a Szentszéknél. A Pápai Szent Anzelm Egyetemen átvette az egyházjogi katedrát. Az ő érdeme a Codicis Juris Canonici Fontes című, kilenckötetes mű megjelentetése, amely az új kánonjog forrásait tartalmazta.
Csernoch János hercegprímás halála után XI. Piusz pápa 1927 adventjében, november 30-án Serédit kinevezte esztergomi érseknek és egyúttal beiktatta a bíborosok testületébe. Az új érsek december 19-én kapta meg a bíborosi kalapot, 1928. január 8-án pedig a pápa a Sixtus-kápolnában püspökké szentelte. Ebből az alkalomból küldöttség utazott Magyarországról Rómába. A küldöttség tagjai közt ott volt Serédi Sándor is, akit hazatérte után valósággal megrohantak az újságírók, híressé vált öccséről kérdezve, aki nyaranként néhány hetet nála vendégeskedve az állomásépület egyik emeleti szobájában lakott, és tudományos munkával, olvasással, elmélkedéssel, imádkozással töltötte idejét. A frissen kinevezett új hercegprímásnak köszönhetően Serédi Sándor és Vörösvár is országosan ismert lett.
Következzen két cikkrészlet az 1927. december 2-i újságokból.
„Jó vágású magyar emberrel beszélgetünk a pilisvörösvári vasúti állomás irodájában. A szélesvállú, pirosarcú, három ezüstcsillagos állomási elöljáró igen meggondoltan, óvatosan ejt ki minden szót. Nagy oka van rá. Ezúttal ugyanis nem a szárnyaskerék birodalmához tartozó dolgokról folyik a szó, nem is a pilisi szénbányák kincséről, amely az ő állomásáról indul útjára, hanem a ma legkiemelkedőbb eseményéről, az új esztergomi érsek kinevezéséről. Ebben a pillanatban aligha van valaki, aki közvetlenebbül, jobb értesültséggel beszélhetne Serédi Jusztiniánról, Magyarország legújabb egyházfejedelméről, mint ez a tagbaszakadt, izmos, piros arcú, széles vállú 48 éves vasutas: Serédi Sándor, a prímás bátyja.
— Minden évben itt nyaralt nálam néhány hétig — mondotta Serédi Sándor állomásfőnök úr némi büszkeséggel a hangjában. — Ide jött el Rómából, de még itt, a pilisi dombok között is tovább dolgozott nagy művén, amely az egyházjog kútforrásairól szól.” (Magyarország)
„A faluban még nem tudják a nagy eseményt, hogy Serédi Sándor pilisvörösvári állomás-elöljáró öccséből egyházfejedelem, esztergomi érsek lett. Serédi Jusztiniánt azonban jól ismerik. Minden évben ott nyaralt a szürke, kopott állomási épületben, sokat sétált a faluban, barátságosan el-elbeszélgetett az emberekkel, és igen-igen sokat olvasott. Mindig könyvvel látták, amikor az állomáson jártak és a kertbe pillantottak. Mindig ott sétálgatott az öles, szélesvállú szerzetes, valamilyen nyitott könyvvel a kezében.
— Serédi állomásfőnök urat keressük — ezzel nyitunk be a tiszta, világos irodába. Magas termetű, izmos, vállas szőke férfi fogad bennünket. Piros arca majd kicsattan az egészségtől. Harminc évesnek lehetne vélni, ha nem deresedne a haja a halántéka fölött. Pedig négy évvel idősebb György öccsénél, aki mint bencés szerzetes kapta a Jusztinián nevet.
Serédi Sándor három ezüstcsillagos állomásfőnöknek csillog a szeme, amikor érsek öccsére fordul a szó.
— Csak az imént tudtam meg a jó hírt a lapokból — mondja halkan és igen elfogódottan. — Nem is merem elhinni. György öcsém, amikor a nyáron itt nyaralt nálam, váltig tagadta.” (Az Est)
Püspökké szentelése után Serédi Jusztinián hazatért Magyarországra. Útja valóságos diadalmenet volt, minden állomáson ezrek vártak reá. Pilisvörösváron 1928. január 28-án köszönthették őt a falubeliek, amikor másnapi beiktatására utazott Esztergomba. A Pesti Hírlap 1928. január 29-i lapszámában ezt olvashatjuk a vörösvári fogadtatásról:
„Néhány perc múltán Pilisvörösvárra érkezett a vonat. Ennek a szép nagy községnek lakossága jól ismeri a hercegprímást. Még az elmúlt nyáron is itt töltötte pihenőidejét bátyjánál, Serédi Sándor vasúti elöljárónál. A pilisvörösváriak akkor még aligha sejtették, hogy a bencés tanárt, aki annyiszor elbeszélgetett velük, mire ismét vendégük lesz, már mint Magyarország egyházfejedelmét üdvözölhetik.
Nem csoda, hogy Pilisvörösvár nagy napján megjelent a vasúti állomáson minden épkézláb ember, zászló- és virágdísz mindenütt. Az állomás homlokzatán hatalmas prímási fehér-kék lobogó, rajta ez a felirat: »Pax et Justitia«.
A pápai himnusz hangja mellett, zúgó éljenzés közben érkezett meg a vonat. Miller József apátplébános, budakeszi esperes lelkes szavakkal adott kifejezést a lakosság hódolatának. Azután két pöttömnyi gyereket emeltek a hercegprímás ablakához, akik gyönyörű fehér szegfűcsokrokat nyújtottak át a prímásnak, ki jóságosan megsimogatta a kisleányokat.
— Szeretett honfitársaim — válaszolta a prímás az üdvözlésekre —, legjobban az a gondolat kapta meg a lelkemet, hogy őszentsége valóban stílszerűen járt el, amikor egy megnyomorgatott, szegény Magvarországba szegény ember fiát küldte el főpásztorul. (Nagy éljenzés.) Én ebben a körülményben az anyaszentegyház igazságra törekvését, az igazi egységre és egyenlőségre törekvést látom. Úgy érzem, hogy ti mindnyájan észrevettétek azt, ami csak megerősít benneteket az egyházhoz való ragaszkodástokban. De megerősít benneteket ez a körülmény a hazaszeretetben is, mert ha valaki megteszi a kötelességét — akármilyen alacsony állásban van is, — akkor megérdemli a haza háláját és az Úristen áldását. Ha mindnyájan — mindenki a maga körülményei között — iparkodunk dolgozni a hazáért, akkor nem kell félni semmitől, mert velünk lesz a Jóisten. És ha Isten velünk van, semmiféle földi hatalom el nem törölhet bennünket, mert a mi országunk olyan alapokra tétetett le, melyek marandandók, erkölcsökön, az isteni maradandó, változatlan igazságokon alapulnak. Tartsátok meg és lobogtassátok mindig magasra a tiszta erkölcsökhöz és a hazához való ragaszkodástok érzését.
A tömeg éljenzett, a leventék tisztelegtek s a vonat tovább indult. A pilisvörösvári állomásfőnök, Serédi Sándor, aki szerényen meghúzódott a lelkesedő emberek között, észrevétlenül felszállt a prímás kocsijába és továbbindult vele Esztergom felé.”
Serédi Jusztinián haláláig, 1945. március 29-ig volt a Magyar Katolikus Egyház vezetője. Serédi Sándor 1938-ban vonult nyugdíjba, 1957 augusztusában hunyt el.
Kettőjük, a két Serédi emlékére a Pilisi Kulturális Örökségünk Védelméért Alapítvány egy emléktábla elhelyezését kezdeményezte a vörösvári állomásépület falán. Ez ügyben az alapítvány felvette a kapcsolatot dr. Fetter Ádám polgármesterrel és a MÁV illetékeseivel.
Fogarasy Attila
