Manhercz Krisztián

Manhercz Krisztián döbbenetesen fiatalon került be a világelitbe tartozó vízilabda válogatottunkba. Ennek ellenére mégis szerény és alázatos. A sportolót arról kérdeztük, hogyan változtatta meg életét a vízilabda.

– Mikor és miért kezdtél el vízilabdázni?

– Harmadikos vagy negyedikes lehetettem talán, amikor úszni kezdtem. Az iskolában az Akarat DSE-vel közösen indítottak egy programot, így egy héten kétszer-háromszor Pilisvörösvárról jöttünk fel Pestre úszni. A bátyám, aki ’93-as születésű, ekkor már vízilabdázott Csapó Gábor és Faragó Tamás vízilabda-iskolájában, én pedig ugyanúgy a Komjádiba kerültem, csak úszni. Akkor alakult ki az a szituáció, hogy én 2-től 5-ig voltam az uszodában, a bátyám pedig 6-tól 9-ig. Nagyon nehezen volt így összeegyeztethető a családi élet, ezért felvetették, hogy menjek én is vízilabdázni.

– És Pilisvörösvárról jártatok be edzeni minden nap?

– Igen, volt időszak, hogy napi kétszer is,amikor a Vasasban játszottunk és én utánpótlás válogatott lettem. Reggel 6 és 7 között behoztak a Margitszigetre, ahol fél 9-ig edzettem, aztán elbuszoztam Pilisvörösvárra a gimibe. 2-kor hazamentem ebédelni, majd vissza Pestre a Vasashoz edzeni. A suliban is állandó kedvezményeket kaptam, hogy milyen órákra kell bejárnom.

– Amikor bekerültél a Vasas felnőtt csapatába, akkor magántanuló lettél?

– Muszáj volt, hiszen az edzések délig tartottak.

– Milyen lemondásokkal járt, hogy gyerekkorod óta rengeteget utazol és edzel?

– Egészen máshogy töltöttem az időmet, mint azok, akik nem sportolnak semmit. A péntek és a szombat esték sem voltak soha szabadok, hiszen hétvégenként mérkőzés van, amire készülni kell. De van, hogy energiánk vagy kedvünk sincs elmenni sehova. A szabadidőmből nagyon sokat áldoztam fel azért, hogy idáig eljussak.

– De akkor mi a hobbid?

– A pihenés. Viccen kívül: Szegeden, ahol most játszom, nagyon sok a fiatal. A csapatnak is van egy fiatal magja, akikkel szeretünk eljárni dartsozni, bowlingozni, moziba.

– Mi a különbség a te munkád és azoknak a játékosoknak a munkája között, akik gyerekként a csapattársaid voltak, de nem kerültek el NB1-be vagy a válogatottba?

– Az, hogy valaki eljut-e a válogatottba, rengeteg dolgon múlik, de régen nekem azt mondták, hogy három mindenképp kell hozzá: tehetség, szorgalom és szerencse. Mindig maximalista voltam magammal, és mindig nyerni akartam, még az iskolai kidobósban is. Talán ez a különbség. A tehetségről nem tudok mit mondani, de mindig úgy dolgoztam, hogy a szorgalmammal ne legyen gond és úgy éreztem, hogy szerencsés típus vagyok.

– Miben voltál szerencsés?

– Az például egy nagyon érdekes sztori, hogy jutottam be a junior-válogatottba. Éppen betettek a ’96-osok válogatottjába 2012-ben (már ez is az egy évvel idősebbek korosztálya – a szerk.), amikor volt egy felkészülési torna Szolnokon. Ez volt életem első válogatott meccse, és éppen akkor kijött Horkai György, az ifi válogatott edzője is.

Alig nézett meg 10 percet a meccsből, de ez elég volt ahhoz, hogy lássa, hogy a ráúszás után, mikor elhoztuk a labdát, félpályáról gólt dobtam.

Másnap megkért, hogy menjek, próbáljam ki magam a ’94-es születésűek közt is, fél évvel később pedig velük nyertem aranyérmet a perthi világbajnokságon. Mai napig nem tudom, miért dobtam rá a labdát… És mi van akkor, ha éppen másik meccsre, vagy a mérkőzés másik 10 percére jön ki? Ezt hívom én szerencsének. Az viszont már rajtam múlt, hogy ebben a csapatban a teljesítményemmel meg tudtam ragadni, annyira, hogy továbbléphessek, és felnőtt válogatott legyek.

– Milyen élményeket ad egy gyereknek a vízilabda?

– Ezt minden sportoló tudja, nem csak a vízilabdások: a sporttal rengeteg barátot lehet nyerni. Olyan barátságokat, amik nagyon ritkák a világban. Én még olyan profi vízilabdást nem láttam, akit kiközösítettek volna, vagy nem talált volna egy baráti körre, jó barátra az uszodában.

– És mire tanított meg? A pályán és a pályán kívül tapasztalható dolgokra is kíváncsi vagyok.

– Leszögezem, hogy én még nagyon az elején vagyok, és én még mindig tanulok a vízilabdától. Azt viszont már megtanultam, hogy az akarat az egyik legfontosabb. Ha valaki nem akar tiszta szívéből, akkor az soha semmit nem fog elérni. A saját bőrömön éreztem, hogy vannak a bukták, amikor nem jön össze semmi, és még mások is beszólnak neked. Na, ilyenkor kell annyira összeszedned magad, és olyan célokat kitűzni, amelyeket minden áron meg akarsz csinálni, és csak így jöhetsz ki a gödörből.

– A tanulásra is igaz ez?

– Nekem nem voltak jó jegyeim, és mindig azzal védekeztem, hogy én nem vagyok egy kifejezetten jó képességű tanuló. Aztán azért az kiderült, hogy ha meg akarom mutatni, és odafigyelek, tanulok szorgalmasan, akkor én is tudok ötösöket szerezni. Más kérdés, hogy én nem valami másra, hanem a vízilabdára koncentráltam a tanulás helyett, így lettem 4-5-ös tanulóból a gimi végére 3-as.

– És édesanyád, aki tanár, megértette ezt?

– Voltak azért összezörrenéseink, de most nagyon büszkék rám az eredményeim miatt. Minden meccsemen kint vannak, ami nagyon sokat jelent nekem.

– Mik voltak a legnagyobb élményeid, amit a sport adott?

– Nyilván az idei felnőtt Európa-bajnoki bronzérem kiemelkedő, hiszen az egészen más kávéház az utánpótlás válogatotthoz képest. 2014-ben nyertünk az isztambuli ifi-világbajnokságon, ahol a döntőben a spanyolokat vertük büntetőkkel. Ez egy hatalmas élmény volt, ott álltam a dobogó tetején a csapattársaimmal és azt éreztem, hogy ez csodálatos.

Még azon a nyáron a junior-válogatottal is nyertünk egy Eb-ezüstöt. Ez a nyár hihetetlen mély élményeket hagyott bennem.

– Egy ilyen élménydús és eredményes nyár után nem volt lehangoló visszajönni és a szürke őszi napokon edzeni menni?

– Pont ezen az őszön igazoltam Szegedre, amit egy újabb sikernek értékelek.

– Mesélj!

– A bátyámmal együtt igazoltunk Szegedre (ami egy nagyon jó döntés volt) és költöztünk egy közös albérletbe. Most először költöztem el a szüleimtől. Sok fiatal játszik itt, akikkel könnyen egy hullámhosszra kerültünk. Ez az a társaság, ami most együtt szórakozni jár.

– A bátyád milyen szerepet játszik az életedben?

– Hát, hogy mondjam… Ádám az őrangyalom. Nagyon különböző karakterek vagyunk, akik jól kiegészítik egymást. Ő mindig jó volt az iskolában, én nem annyira, ő kevesebbet beszél, én szívesebben vagyok a társaság középpontjában, ő egy kicsit visszahúzódóbb típus, én szívesebben megyek el szórakozni, bulizni. Nagyon jól kiegészítjük egymást, amikor én hevesebb vagyok, ő segít lenyugodni, visszafogni magam.

– Hogy megy a beilleszkedés a válogatottba?

– Nagyon izgultam, amikor először meghívtak a felnőttek közé. Tizenhét voltam, amikor Debrecenben játszottunk a szlovákok ellen. Varga Dénes, Varga Dániel…

Hihetetlen érzés volt olyanokkal játszani, akik addig a példaképeim voltak és csak a tévében szurkoltam nekik.

Panaszom nem lehet, mindenki segítőkész, a légkör pedig barátságos. Szerintem például ezért vagyunk erősebbek néhány nemzet válogatottjánál, ezt Belgrádban tapasztaltam. Van pár nagyon jó barátom is, Zalánki Gergő, Lévai Márton vagy Bedő Krisztián, velük már az utánpótlás válogatottban évek óta jó viszonyt ápolunk.

– Mi lesz az olimpiai selejtezőn Triesztben?

– A kvótáért megyünk. Nagyon nagy tragédia lenne az egész országnak, hogyha a vízilabdacsapat nem jutna ki, ezért ez eszünkbe sem jut.

Úgy fogunk minden meccsen játszani, mintha egy olimpiai döntő lenne.

– Gondolom eddigi életed legnagyobb eseményének ígérkezik a 2016-os olimpia. Ezzel kelsz és ezzel fekszel?

– Nem mondanám. Olyan típus vagyok, akinek nem tesz jót, ha nagyon rástresszel dolgokra, arról nem is beszélve, hogy egyrészt még ki kell jutni, másrészt még be kell kerülni a keretbe. Szóval, ezzel nem foglalkozom.

– A magyarnak nehéz megfelelni, ha vízilabdáról, olimpiáról és elvárásokról van szó. De mire lehet képes a csapat reálisan?

– Szerbia kiemelkedik a mezőnyből, 3 éve meccset sem veszítettek, ráadásul az olimpia sosem jön össze nekik, úgyhogy duplán motiváltak lesznek. A magyar csapat pedig egy sikerkorszak után éppen újraépülő társaság, ami egyébként bebizonyította már, hogy ott van a világelitben, csak a maximumot kell nyújtsa. Erre fogunk törekedni és mivel egy-egy meccs dönt, bármi lehet.

– Neked mik a további céljaid? A civil életben és a vízilabdában egyaránt.

– Nehéz most a civil életre koncentrálni. Míg tudok, 34-35 éves koromig ezen a szinten akarok játszani. Szeptember óta kereskedelem és marketinget tanulok a Metropolitan egyetemen, de még nincs elképzelés bennem, hogy mit fogok csinálni aktív pályafutásom után.

– De mihez lenne kedved?

– A pihenéshez… de abból nem lehet megélni. Szeretem a médiát, a vízilabdától sem akarok elszakadni, így az edzőséget sem zárnám ki. De ez annyira messze van, hogy ez most csak spekuláció.

Manhercz Krisztián

Európa-bajnoki bronzérmes magyar válogatott vízilabdázó, a Szeged játékosa. 1997-ben született, és már igen fiatalon kiemelkedő eredményeket ért el a vízilabdasportban:

Európa-bajnokság: 3. hely (2016)
Ifjúsági Európa-bajnokság: 4. hely (2013)
Ifjúsági világbajnokság: ezüst (2012), arany (2014)
Junior Európa-bajnokság: ezüst (2014)
Junior világbajnokság: 4. hely (2013), bronz (2015)
Magyar kupa: bronz (2013, 2015)
Szalay Iván-díj (2013)
A Junior világbajnokság All Star csapatának tagja (2014)
Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu