Vissza
Ma már talán kevesen tudják, hogy kik voltak régen a jeges emberek és mit is csináltak, pedig egy egykor létező, fontos szakmáról van szó. A Pilisvörösváron élő Müller Márton, Marci bácsi egyike azon keveseknek, akik még maguk is űzték ezt a foglalkozást. A Vörösvári Újság otthonában beszélgetett vele.
Kedves, vendégszerető fogadtatásban részesültünk, mikor egy borús hétköznap délelőttjén ellátogattunk Müller Mártonhoz, hogy kifaggassuk arról, kik is voltak anno a jegesemberek és mit csináltak. Iskola utcai házukban fogad bennünket a család, Marci bácsi pedig láthatóan örömmel emlékezik vissza régi időkre. De kezdjük az elején….
Marci bácsi 1931 októberében született Vörösváron, szülei negyedik gyermekeként, a Szent István utcában, amit akkoriban Mozi utcának is hívtak, mert ott volt a mozi az utca elején. Édesapja a pilisvörösvári születésű Müller József, édesanyja, Brunner Róza pedig Csobánkáról származott, így a család gyakran járt át a közeli településre. Mivel édesanyja a 13. gyermek volt a családban, így volt kikhez látogatóba menni… „Sokszor mentem át gyalog, mert ott voltak az unokatestvérek – meséli mosollyal az arcán Marci bácsi. – Rengeteget játszottunk. Emlékszem, kis kölykök lehettünk, ott fürödtünk a Gere patakban, olyan tiszta volt. Az egész napom elment, ha mentem Csobánkára, a nagymama mindig szívesen fogadott, kaptam zsíros kenyeret, volt szilvafa, ringló, azt ettünk. Aztán mentem a nagynénémhez, ott is ettem valamilyen gyümölcsöt, végül Tóni bácsikámnál málnát. Olyan magasan volt a málna, mint máshol a szőlő. Mire hazaértem, teleettem magam gyümölccsel. Sokszor elmesélem magamban ezeket a történeteket.”
Kezdetben a család szódavízgyártással foglakozott, sőt ún. krahedlit is készítettek, amely egy szénsavas üdítőital volt, különleges golyós üvegben. A golyó megakadályozta, hogy a szénsav kimenjen az üvegből. „A papa szódás volt, gyakran járt át Csobánkára, és valószínű, bár nem tisztáztuk soha, de gondolom, ekkor ismerkedett meg az anyukámmal.”
A jéggel még Marci bácsi nagypapája kezdett el foglalkozni, mert a szódát nyáron hűteni kellett, és a kocsmárosoknak is szüksége volt a jégre. Emellett Marci bácsi édesapja kitanulta a szíjgyártó szakmát, majd szódavizet gyártott, halárusítással is foglalkozott, de leginkább a jégeladásból tartotta el a családot. Marci bácsi és a testvérei is kitanultak más szakmákat, de végül mindannyian „jegeztek”. „Ebbe születtünk bele, mondjuk ki. Hogy honnan szereztük a jeget? Ott volt a nagyrét, le lett kaszálva, lementünk oda, csináltunk egy zsilipet, ott elzártuk, és feljött a víz. Kb. egy méter volt a legmagasabb szintje a víznek, az könnyen megfagyott. Ha a jégbe belekerült a levágott fű, akkor könnyen elolvadt. Később, mikor a tavakról vágtuk, már nehéz volt, mert ott mély a víz, és sokszor belefagyott a fű.”
Majdnem minden kocsmának, hentesnek volt kisebb jégverme Pilisvörösváron, de a legnagyobb Marci bácsiéké volt. Először csak kisebb, saját kezűleg ásott jégverem volt az udvarban, a Szent István utcában. Ez azonban hamarosan kicsinek bizonyult, kölcsönt vett fel a család, ástak még egy jégvermet, majd a kettőt egybenyitották, így még nagyobb lett, még több jég fért bele. „A papának mindig volt jege. Azért, mert olyan agyagos talaj volt ott, hogy nem olvadt el benne a jég. 140 vagon jég fért bele a vermünkbe. Télen a parasztoknak nem volt munkájuk, jöttek a lovas kocsikkal, ők rakták fel a jeget a kocsikra, majd le. Nagyon nagy munka volt.”
Az agyagos talajú, nádtetős verem tehát jól megtartotta a hideget, még a legnagyobb kánikulában is. A jeget sok helyre kellett vinni, hiszen akkoriban nem volt hűtőszekrény. Marci bácsiék szállítottak Budára, kocsmákba, hentesboltba, zöldségesekhez. Ahogy meséli, valóban beleszületett ebbe, hiszen már gyerekként segített édesapjának. „Felvágtam este a jeget, letakartuk, reggel meg jöttek, felrakták hajnali 4 órakor, mi meg vittük be Pestre. Papa elment lovas kocsival, én kicsit visszafeküdtem, majd mentem papa után biciklivel. Ráraktam a jeget a kormányra, és vittem ide-oda.”
1945-ig maguk gyártották és szállították a jeget, majd az államosítást követően megállapodtak a Pest Megyei Népbolt Vállalattal, így továbbra is tudták végezni ezt a munkát… egy ideig. 1952 telén azonban Marci bácsit Dezső bátyjával együtt besorozták. Mivel kulákoknak minősültek a szódagyár és a jégverem miatt, nem fegyveres szolgálatra osztották be őket, hanem munkaszolgálatra kerültek, vagy ahogy ők mondták, muszosok lettek. 28 hónapig voltak munkaszolgálatosok, ebből 24-et építkezéseken dolgoztak, az ország különböző pontjain. „1952. február 18-án vittek be, a Krisztina körúton volt az elosztó. Volt nagy nevetés, mikor ilyen úri neveket hallottunk, mint Landhauser Tasziló vagy Gerley Gedeon. Gerley Gedeon velünk volt egy rajban. Úrigyerek volt, a lába nem bírta úgy a bakancsot, mint a miénk. Szegénynek feltörte a lábát. Aztán amikor Feldebrőn dolgoztunk… Repülőlaktanya volt, a szénakazalban úgy voltak a bombák szabadon lerakva, raktárat kellett nekik építeni. De hálát adtam a Jóistennek, hogy nem puskát kaptam a kezembe.”
A munkaszolgálat után visszatértek a jégszállításhoz, Marci bácsi a Fővárosi Jégipari Vállalat alkalmazásában állt. Ez az időszak is tartogatott élményeket és persze nehézségeket. „Én voltam a hajtó, a bátyám volt az elszámoló. Ő kezelte a papírokat meg a pénzt, én meg hajtottam a lovakat. Fél 4-kor vonattal bementünk, ott lepucoltuk a lovakat. Két kis fekete lovam volt, 50 mázsa jeget kellett elhúzniuk. Vittük a jeget a Margitszigetre, a kempingtáborba, a Palatinusra, a kaszinóba, a nagyszállóba. A Parlamentbe is vittünk, azzal hűtötték a levegőt.”
Az 1970-es évekig foglalkozott Marci bácsi jégszállítással, akkoriban a Pest Megyei Vendéglátóipari Vállalatnak szállított. Az Iskola utcai ház garázsát szigetelte le, 40-50 mázsa jeget tudott elraktározni benne. A vermet a ’70-es évek közepén temették be. Nyugdíjba vonulásáig jéggel foglalkozott, még gyermekei is segítettek, bogárhátú Volkswagennel hordták a jeget. És akkor itt ugorjunk vissza még egy kicsit az időben…
Marci bácsi 1954 júliusában jött haza munkaszolgálatról, és feleségül vett egy vörösvári lányt. Braun Máriával, Mariskával 1954-ben házasodtak össze, lakodalmukat abban a házban tartották, ahol Marci bácsi ma is él, az Iskola utcában, mely akkor még Somogyi Béla utca volt. Két gyermekük született, Erzsi és Marci, akik szintén két-két gyermekkel büszkélkedhetnek. Arra a kérdésre, hogy most hogyan telnek a napjai, nevetve válaszol: „Hát jól. Ellustálkodom. Mindenem megvan, de már nem tudok annyi mindent csinálni, mint régen.”
Marci bácsi ma is a családja körében él, történeteit napestig lehetne hallgatni, annyi érdekeset mesél munkáról, fiatalságról, hitről, háborúról, kitartásról, szeretetről. Néha vidámabb, néha szomorúbb a mese, és történetei nyomán felsejlik a múlt egy-egy szelete, nem ritkán humorral fűszerezve. És minden történet mögött ott van a legfontosabb, a család. „Nagyon elégedett vagyok. A gyerekek olyan bulit rendeztek a születésnapomon, hogy csak na!” Marci bácsi még táncra is perdült, mesélik a családtagjai, ő erre annyit mond: „Hogy a csudába tudtam én ezt régen annyit csinálni?” De azért elgondolkodva hozzáteszi: „Szép volt! Lehet ennél jobbat kívánni? Nem.”
Azt hiszem, sokan örülnénk, ha idős korunkban ezt elmondhatnánk… Részemről van még mit tanulni, ezért is jó egy-egy ilyen beszélgetés, mert erőt és reményt ad. Jó egészséget kívánok Marci bácsinak, és ezúton is köszönöm a beszélgetést!
Palkovics Mária
